A Paths Of Possession két évvel ezelőtti albumára sok death metal rajongó felkaphatta a fejét, mivel ott a mikrofonba a legendás Cannibal Corpse frontember, George „Corpsegrinder" Fisher okádott. Habár nálam a Corpse etalonnak számít, a POP akkori lemeze észrevétlenebbül húzott el mellettem, mint Schumacher fénykorában. Ennek oka az eléggé egysíkú, különösebb csúcspontoktól és emlékezetes témáktól mentes zene volt, amikkel az aktuális albumot sem sikerült kellőképpen felvértezni.
A formációt '99-ben hozták össze Jay Fossen és Richard Brunelle gitárosok, valamint Randy Butman basszer/hörgős, hogy a pőrébb nehéz fém és a dallamos (svéd) death metal keresztezéséből süssenek ki valamit. Első nagylemezük, a Legacy In Ashes 2002-ben látott napvilágot, majd egy évre rá érkezett Tetemőrlő, hogy felhörögje a The Crypts Of Madness split EP-t, s ezután úgy döntött, marad a bandában. Az egyik alapító tag, az ex-Morbid Angel bárdista Brunell távozása után egészült ki a csapat az új gitárossal, Jack Goodwinnal és a dobossal, Nick Goodyearrel. Ez a felállás készítette el a már említett második cd-t, a Promises In Blood-ot, idén pedig itt a szerencsés számú harmadik korong is.
A lemez egész kellemesen indít, a Memory Burn jófajta zakatolós riffeléssel és hangulatos, maidenes gitárharmóniákkal operál, s Corpsegrinder is tőle szokatlan „melódiákat" hoz. A tempó a The Ancient Law-ban némileg felpörög, egyébként ez is, mint a dalok jó része középtempóban menetel végig a hallgatón. Talán ez a sok 4/4 az oka, de az album hamar unalomba, önismétlésbe fullad. Azért így is vannak kiemelkedőbb alkotások, mint például a remekül megírt I Am Forever, ahol talán a lemez legjobb gitártémáit hallhatjuk. A ritmusszekció is kellően változatosan váltogatja a tempókat, és a sokszínűséget még a másodhörgős, Randy Butman basszusgitáros is növeli. Magasabb, amolyan betegesen fröcsögő hangja jól illik Fisher öblös, karakteres, ám itt mégis kiválóan érthető gyomorbüffentései mellé.
Az In Offering Of Spite nagyon Corpse-osan nyit, tipikus villámbegyorsulásokkal, aztán érkezik egy olyan ikergitáros téma, amelyet egy pitbullosabb Tipton/Downing páros is elkövethetett volna. Fület gyönyörködtető, a Morbid Angelt idéző rövid szóló bújik meg a Poisoned Promise Landben, amúgy meg ez is egy Corpse-osan belassult darab, igen hangulatos. A Seasons In The Abyss korszakos Slayer ugrott be az As Sanities Split főtémájáról, Kerry Kingék írták akkoriban hasonlóan súlyos nótákat. Rejtett trackként található még a lemezen egy bónusz nóta, amelyben végig a basszer hörög, amúgy maga a cím nélküli dal nem rejt semmi újdonságot az előzőekhez képest.
A The End Of The Hour dalait egy lazább koncepció fogja össze, mely egy férfi borzalmas tapasztalatairól szól, miket a háború, majd a halál során szerez. Az igen részletgazdag borító is remekül illeszkedik ebbe a keretbe, ám a hangzás túlságosan steril és szellős lett, a háború borzalmainak tematikájához sokkal jobban illett volna a töményebb megszólalás, bár azt el kell ismerni, hogy a basszusgitár végig dörög rendesen, minden hangszert jól lehet hallani. A melodikusabb extrém metal kedvelőinek mindenképp megér egy próbát az új POP anyag, igényesen összerakott munka ez, ámbár bőven lehetett volna még jobb is.
