Shock!

Rendben, essünk túl mindjárt a nehezén, és beszéljünk arról teljesen őszintén, hogy bűntelen életed és valódi ínyenchez méltó ízlésed dacára miért kell ilyen indokolhatatlanul alacsonyrendű popzenével találkoznod kedvenc magazinod oldalain? Természetesen a háttérhatalom, a chemtrail és a Guns-reunionből végül aljas módon kihagyott Chris Pitman közös ármánykodásának áldozata vagy, amely folyamat részletei ma még talán nem világosak előtted, de a Super meghallgatása után minden érthetővé válik majd. Feltáró jellegű eszmefuttatásunk „a két buziról és egy dobgépről" (hogy egy díjátadós klasszikust idézzek a régmúltból) tehát csak és kizárólag a Te érdekedet szolgálja, olvasd tehát figyelmesen, és főleg olvass a sorok között! Ha netán arra is kíváncsi vagy, hogy harminc évvel első albumának kiadását követően merre kóborol ma Neil Tennant és Chris Lowe, akkor pláne itt a helyed...

Éppen az eltelt három évtized okán talán nem hülyeség kicsit felemlegetni, hogy mit is képvisel a Pet Shop Boys a kezdetektől, nagyjából a '80-as évek nagy haj/nagy mosoly/nagy slágerek vonulatának antitéziseként. A legjobb, ha mindehhez a duó első mentorának/producerének, Bobby Orlandónak a fiúkhoz intézett szavait vesszük kölcsön: „Ez az egész szépfiús dolog nagyszerű, működik. A Ti esetekben azonban inkább komolynak kellene látszani, mint a bűnös katolikusok. Ez tökéletes lenne: intellektuális, de bűnös kinézet. A világ megérti majd, mert a világ bűnös. Hagyjátok fent a napszemüvegeket. A ravaszság át fog jönni, ha megfelelően csomagolják." Tennant és Lowe pedig angol hidegvérrel tartja is magát az akkor kitalált imidzshez, pedig Bobby O és a komplett zeneipar is régen elköszönt már tőlük. A 'Boys tehát ma is a világ legzsémbesebb, ugyanakkor legszerethetőbb popzenekarainak mindent túlélő körét gyarapítja.

Imádnivaló természetük és a diszkóslágerek mögé elrejtett baljós mondanivaló ugyanúgy ott van a Superen, ahogy ott volt a Please vagy az Actually klasszikussá nemesült barázdái között is, sőt, az újkori muzsika több szállal kötődik a nyolcvanasok világához, mint a 21. századi PSB-produkciók zöméhez. A 2012-es keltezésű Elysium (személyes kedvencem az utóbbi évekből) fagyos fogadtatása jól láthatóan elvette Tennanték kedvét a melankolikus hangulatzenék következetes erőltetésétől, és mintegy „válaszul" nagyon hamar követte is azt a lemezt a Super közvetlen elődjének (nem csupán időben) tekinthető Electric. Az utóbbi anyaghoz kapcsolódó turné (amelynek keretében anno a Budapest Parkban is megfordultak) aztán azt is eléggé egyértelműen bebizonyította, hogy az urakra mutatkozó igényt ők ma is kifogástalanul szórakoztató produkcióval képesek kielégíteni. Ezért vagy másért, de az új lemez még elődjénél is fényesebb, kontrasztosabb, arcbamászóbb... egyszóval „diszkósabb" lett.

Mindeközben pedig üdvözlöm, hogy a PSB továbbra is azon kevés előadók egyike, akik egy kiadványon belül olyan gyökeresen eltérő karakterű dalokat engedhetnek meg maguknak, mint itt a Burn („We're gonna burn this disco down before the morning comes") vagy a The dictator decides („I'm too weak to be strong") – mindkettőnek helye és értelme van a maga helyén. Ugyanígy helye van persze a Twenty-something című nettó lakossági esztrádnak is, nem is értem a dal körüli össznépi felhördülést, pláne azoktól, akik a Burnt ezzel egyidejűleg az album csúcspontjai között emlegetik. Jobbat mondok: a lemezt felvezető The Pop Kids kislemez B oldalán szereplő, még szimplábbra vett nóták (In Bits, One Hit Wonder) is nyugodtan felférhettek volna a Superre. A PSB határozottan slágergyáros formát mutat manapság, és komoly gondban lennék, ha az utóbbi négy évben kiadott három albumukon kimondottan gyenge pontokra kellene rámutatnom.

Máris túl sokat beszéltem, pedig a lényeg ott van a borítón: Super az új lemez. A háttérben felderengő okokat pedig elég, ha mi hárman – Soros György, Sir Evelyn Robert Rothschild és a Shock! szerkesztői – ismerjük.