Shock!

Ennek a cikknek az apropóján nyugodtan megismételhetnék szóról-szóra néhány, a Distant Thunder ismertető kapcsán kifejtett gondolatot, mégpedig az amerikai underground metal színtérről szólókat. Ugyebár sírni szokás az ottani állapotokon, a netet böngészve azonban kiderül, hogy az megolvaszthatatlan fém odaát is fényesen csillog - legfeljebb nem látják annyian, mint az öreg kontinensen.

Először is: kismillió tribute csapat mocorog mindkét parton, amelyeknek zenészei az eredetieknél egyáltalán nem rosszabbul nyomják a klasszikus nótákat a klubokban (valószínűleg meg is élnek belőle) és aki kreatívabb, az saját bandát is működtet. Mint a hangyák, úgy nyüzsögnek tehát a metal zenekarok, és a riffekre éhes érdeklődő könnyen belefeledkezhet a releváns weboldalak böngészésébe. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hallottam már rettenetes produkciókat a legkülönfélébb zenekarok honlapjain kutakodva, de legtöbbször igazából csak az ének hagyott kívánnivalót maga után, a zenei alapok mindig kellően feszesek voltak. Van persze odaát jó torok bőven, de persze nyilván nem annyi, hogy minden helyi bandára jusson. Ezért, ha feltűnik egy tehetség a klubban, akkor mindenünnen megkörnyékezik, és az illető akár egyszerre 3-4 csapatban is nyomja a sikolyokat és elvan, mint a befőtt. Minden szökőévben egyszer pedig az is előfordulhat, hogy egy nagyobb név is kinézi magának, mondjuk egy projektjéhez.

Na, pontosan ez történt Tim Aymarral is, akinek gyilkos hangjáról a kutya nem hallott volna az öreg kontinensen, ha szegény Chuck Schuldiner nem énekelteti vele fel a Control Denied albumot. A teljesítmény, amit ott nyújtott, méltán keltette fel sokak érdeklődését Tim egyéb dolgai iránt, és mivel számomra nem világos, hogy is áll e pillanatban a kettes Control Denied lemez, amiről folyamatosan azt mondogatták Chuck társai, hogy a tragédia ellenére is befejezik; azt hiszem, a Pharaoh ideális hallgatnivaló azok számára, akik a jól ismert Control Denied dallamok után valami mást, újat is szeretnének hallani ettől a bivaly orgánumú sráctól.

Tim a Pharaoh-n kívül még a Psycho Screamben is érdekelt, ettől a bandától azonban mindössze egy ütős Mercyful Fate feldolgozást (A Dangerous Meeting) sikerült találnom a neten. Mivel azonban a most is bömbölő, szóban forgó Pharaoh lemez kissé sablonos muzsikát rejt, valami azt súgja, hogy a Psycho Scream egy kissé más, modernebb/komplexebb megközelítésben játssza a power metalt (ezt a feldolgozás-választás is alátámasztja). Addig nem nyugszom tehát, amíg PS lemezem nem lesz (már ha van egyáltalán bármilyen kiadványuk)! De, ahogy az EU-ban mondják, "in the meantime" itt van a Pharaoh.

Szóval, power metal, mondottam az előbb. Így van - mi mást is játszhatna egy amerikai undeground zenekar? A legnyilvánvalóbb párhuzam, ami akár felületes hallgatáskor is rögtön beugrik (máskülönben kizárt dolog, hogy erre a zenére csak egy kicsit is kíváncsi lennél), pedig egy hasonló közegből származó, de szerencsésebb társulat, amelyet ma Iced Earth-ként ismerünk: az After The Fire kilenc remekbe szabott dalát szemrebbenés nélkül nevezhetnénk kiadatlan Purgatory demóknak is. Persze ez lehetetlen, hiszen Schaffer mester már kiadta korai zsengéit, még újra feljátszva is, amire esetünkben azért érdemes külön utalni, mert fáraóék albumának hangzása és hangulata egy az egyben a Days Of Purgatory gyűjteményt idézi: ugyanaz a kicsit száraz, de kellően megdörrenő sound; ugyanazzal a kissé fantáziátlan, de jellegzetes dobjátékkal. A dalok ugyanúgy nem kevés power-thrash elemet, gyors részt tartalmaznak (amolyan tika-tika szerűségeket), de mindez persze jó adag Maiden galoppal nyakon öntve, és hát az ikerharmóniák sem maradhatnak el. Ahogy korábban mondtam tehát, kissé sablonos és kiszámítható a dolog, éppen ezért nem biztos, hogy a Control Denied / Death-rajongótábornak maradéktalanul tetszeni fog. Mivel azonban a dalok nagyon jók, a szólók/riffek terén a gitárosok ügyesen kihasználják a limitált eszköztár minden lehetőségét, a dallamok fogósak, az énekes pedig zseniális (aki nem ismerné: öblös, kellően karcos, minden fekvésben otthonosan mozgó, igazi power metal hang, de üvegtörés nélkül), semmi értelme nincs fanyalogni. Nem is beszélve arról, hogy akik a Dark Saga-val és a Something Wickeddel ismerték és szerették igazán meg az Iced Earth zenéjét, azok közül sokan nem igazán tudnak ma sem mit kezdeni a korai anyagokkal, amelyeknek egyenes folytatásaként értelmezhető ez az album.

Nevenincs olasz kiadónál van a Pharaoh, de legalább már Európában. Jövőre pedig új lemez készül majd, remélem, annak kapcsán többen is megismerik őket. A zenén biztos nem fog múlni. De mégis, egy csepp modernizálást, szigorodást, ha lehetne legközelebb - akkor biztosan ott figyelne a 10-es!