Most, hogy itt van nálam az új Pharaoh lemez, előkerestem az előző anyag kritikáját és mint már oly sokszor, rájöttem, hogy gyakorlatilag egy az egyben átkopizhatnám a régi cikket ide. Nem változott ugyanis semmi: a Control Deniedban megismert Tim Aymar énekes (azt a lepukkant suttyó kultmetalos megjelenést!) és cimborái másodszorra sem akarnak mást játszani, mint azt a zenét, ami az ereikben pulzál, amivel felnőttek és amelyből egy metalos sosem „szeret ki": tradicionális fémet, amerikai módra, úgy, ahogy azt csak odaát lehet. Karcosan, szikáran, harapósan, mégis szívet melengetően – egyszóval, kultikusan.
Valami olyasmi keverék ez, mintha összevegyítenénk az első két Iced Earth lemez hangulatát az Iron Maiden sötétebb, borúsabb oldalával és hozzáadnánk valami még kultikusabb összetevőt, mondjuk egy kis Oment – ki az a harminchoz közel járó vagy azon már túllépett metal arc, akinek nem indulnak ettől be pavlovi reflexei? Pláne ha még a Control Denied lemez is bejött anno. Bár ez a zene ugyan jóval tradicionálisabb a Control Deniednál, de kellően komplex ahhoz, hogy a magamfajta elit-sznobmetalosok se találjanak belekötnivalót benne. Mert ugye hiába sok a maidenes elem, az egyszeri Maiden rajongó sose fog igazán rákattanni, mint ahogy a kései, kiforrottab Iced Earth szerelmesei sem fognak, pedig mondjuk az első két lemezes Iced Earthnél a Pharaoh jóval fogósabb, hiszen az ott fontos összetevőként jelenlevő power-thrash itt gyakorlatilag hiányzik. Annál több viszont a tiszta power, főként Tim hangjának köszönhetően, de attól sem kell elriadni, hogy európai metalos hatások is beszűrődtek, talán picit több is, mint a US power bandáknál általában. Ezeket a hatásokat végső soron megtalálhatjuk mindenkinél, elvégre az amerikai vonal is az európai metalból nőtt ki: semmi nem történik, ha véletlenül be-becsúszik egy kis ikerharmónia, nem is beszélve a gyorsabb részekről – ennek itt köze nincs a Helloween és követői-féle eurometalhoz!
Tim szívét-lelkét beleadja az énektémákba, ebben a tradicionális zenei közegben is legalább akkora kincs a faszi, mint a Control Denied esetében volt: nagyívű, kitartott heroikus dallamok; agresszívebb, acsarkodósabb, szövegköpködősebb részek, lírai, szenvedélyes betétek, néha egy-egy jól odarakott sikoly, oroszlánbömbölés-szerű libabőröztetés – hátán viszi az egész zenekart.
Nem kell persze a hangszeres szekciót sem félteni, különösen Chris Kerns tud sok mindent az old-school metal gitározásról, játéka ötletes, élvezetes és sugárzik belőle a nagy kedvencek iránti szeretet és tisztelet – még ha ez kissé patetikusan hangzik is. De éppen ezért szerethető annyira a csapat: semmi mást nem akarnak, csak szívből nyomni azt, amit szeretnek, annyira magas színvonalon, amennyire csak lehet.
A helyzet az, hogy most még egy fokkal jobb dalok is születtek, mint legutóbb: a Maiden eposzokra emlékeztető indítással rendelkező By The Night Sky, a himnikus refrénű Fighting (legnagyobb!), az In The Violet Fire vagy a lemezzáró, instrumentális és már-már jogdíjkötelesen Maiden-hangulatú Never Run miatt a Longest Night lemez órákig mehet körbe-körbe, hogy aztán pihentessük egy darabig, majd megint elővegyük és más kedvenceket találjunk rajta. Ez a muzsika a mai metalcore-os időkben legalább olyan ínyencfalat, mint az Iced Earth Burnt Offerings-e vagy a Helstar Multiples Of Blackje lehetett 1995-ben a grunge/posztpunk korszak kellős közepén; netán amilyen a numetal őrületben volt mondjuk a Thane To The Throne a Jag Panzertől. Tehát divathullámok fölött álló, időtlen, kikezdhetetlenül hiteles, tiszteletet parancsoló és fenséges heavy metal a legjobb hagyományok szerint.
Akinek maidenes zenéből sosem elég, akinek a mai Iced Earth túl intellektuális és nem elég komplex, akinek a Manowar túlságosan ripacskodó és egyáltalán, aki US power rajongónak tartja magát, nem hagyhatja ki a Pharaoh zenekart. Ha egy kis igazság lenne a földön, Tim Aymarék valami normális (legalább Massacre-szintű) német metal kiadónál lennének már rég.
