2014 áprilisában igencsak meglepett a vajdasági Phrenia zenekar egyetlen klipje. Természetesen nem azért, mert gyökeresen megújították a műfajt, hanem zsenge koruk ellenére annyira kompakt dalt raktak össze, amely hallatán nem kezdtem a vállam vonogatni, hogy jó-jó, de ilyenből van még háromezer ugyanilyen, minek hallgassam pont őket. Persze simán meglehet, hogy valóban van háromezer ugyanilyen csapat, de a Phrenia óriási előnye, hogy egy olyan elsőre hasító, fülbemászó slágert alkottak, amit nem győztem újra és újra meghallgatni, annyira bejött. Ritkán fordul elő már ilyen velem, de tényleg vártam, mit fognak egy bővebb EP vagy album formájában elkészíteni – amire két évet kellett várni. Persze benne volt a pakliban – és kicsit tartottam is tőle –, hogy egyslágeres előadók, és nem lesznek képesek egy teljes lemezt tartalommal megtölteni, de szerencsére nem így történt. Már az első hallgatás után fellélegeztem: megcsinálták!
Előre leszögezem, hogy nem találták fel a spanyolviaszt dallamos metalcore zenéjükkel, amiben kicsit több az elektronika, mint amennyit elviselni szokás „metalos körökben", és tény, hogy az Asking Alexandria, a Bring Me The Horizon, a Linkin Park, a Scar Symmetry, a Thirty Seconds To Mars és társaik hatottak rájuk, de mégis szívesen hallgatom őket, vagy talán szívesebben, mint a feljebb felsoroltak többségét. Talán a titok egyik része annyi, hogy Nagy Zoltán (üvöltés és tiszta ének), valamint Gordán Julian (gitár/ének) párosa páratlan dallamérzékkel viszi a hátán a dalok nagy részét, amúgy pedig nem kicsit ütőkártya két jó torkú srác egy zenekarban, ha jobban belegondolunk.
Kicsit olyan a zenéjük, mintha a '90-es évek elektronikus popzenéinek (mondjuk ha a Scooter felé keresgélsz, megtalálod a hangszíneket) és a modern, mai tizenévesek ízlésébe vágó metalcore-bandák szerelemgyereke lenne a Phrenia, groove-os riffekkel, acsarkodó üvöltéssel és roppant melodikus énekdallamokkal. Papíron könnyűnek tűnik összehozni bármi ilyesmit, és az sem felejtendő, hogy totálisan túljátszott a műfaj, tehát az egyetlen megoldás, ha valóban jó dalokat képes írni az adott zenekar.
A srácoknak pedig sikerült is a dolog, igaz, csupán bő fél órás a lemez, tehát nem nagyon kapunk tölteléket, csak az került fel a Million Milesra, ami tényleg üt. Az intrót és a kilenc három perc körüli energiabombát tartalmazó lemez abszolút hallgattatja magát, és a még mindig gigasláger Falling Down mellé gyorsan felkerült több kedvencem is a listára: az ugrálásra késztető Stockholm Syndrome, a sziruposan csöpögős, de mégis ütős One In A Million (néhány részét Jared Leto és társai is megirigyelhetnék), a záró, keménykötésűbb We Are The Clowns is baromi jól sikerült, mint ahogy a lírai Moonshine szintén.
Elhiszem, ha úgy éreznéd, hogy rátelepszik a zenére a szintetizátor, konkrétan popzenének is elmenne sokszor néhány szám, ha kivennénk belőle a gitársávokat, de én nem tudok nem rajongani a popzenékért, így a Phrenia túl sok szintis témájával is békében tudok élni. Azt is elhiszem, hogy úgy érzed, vissza-visszaköszönnek ismerős dallamok, zenei megoldások, de ezzel is együtt tudok élni, fiatalok még, majd szépen kiforr pár év alatt az irány. Addig is meghallgatom jó pár alkalommal a Million Milest, és mondjuk simán el tudnám képzelni őket az áprilisi Parkway Drive előtt, passzolnának stílusban – abban meg ismét csak titkon reménykedem, hogy koncerten is odacsapnak, ha egyszer majd összefutunk valahol.
Hozzászólások