Shock!

Nyugodtan felfogható három generáció közös alkotásának is a dUg Pinnick, Eric Gales és Thomas Pridgen kollaborációját rejtő, általam nem kicsit várt újabb szupergroup (kezd azért unalmassá válni ez a kifejezés) első lemeze. Pinnick már jónéhány zenekaron túl volt, sőt, krisztusi korba lépett, amikor Pridgen megszületett, Giles pedig nagyjából kettőjük között található korát tekintve. Az egyaránt tini-csodaként induló Gales és Pridgen már több alkalommal dolgozott együtt az elmúlt évek során, míg Pinnick – szinte érthetetlen módon – eddig még nem került velük kreatív kapcsolatba (legalábbis tudtommal).

Pinnick és a King's X bő tizenöt éve az egyik legnagyobb kedvencem (még a kontinens másik felére is hajlandó voltam miattuk elutazni pár éve), s nem véletlenül nagyon az elvárásaim minden alkalommal, amikor bármi megjelenik, amihez a szikár basszernek köze van. Talán két kivétellel az összes King's X anyagot maradéktalanul tudom értékelni a mai napig, de kénytelen vagyok elismerni, hogy az utóbbi évtizedben Pinnick az igazán figyelemfelkeltő dolgokat nem az anyazenekarával, hanem a különböző, jobbnál jobb projektjeivel szállította (például The Mob, Supershine, s ha a hírek igazak, pár hónap múlva megjelenő, formabontó szólólemeze sem lesz piskóta). Így aztán ezt a lemezt is igencsak vártam.

A beharangozók ezúttal nem hazudtak, és tényleg igazi örömzenét kapunk, amelyben a három zenész korábbi munkássága, valamint különböző zenei hatásai is arányosan keverednek. A borító leginkább Gales lemezeinek világát tükrözi, és összességében azt mondanám, a zene is. Kevésbé komplex és eklektikus, mint a Mars Volta, a legtöbb nóta némileg talán súlyosabb, mint Gales saját anyagai (lásd Lascivious), de egyértelműen hallhatók benne a hendrixes, vaughanes, Healey / Gales típusú, hagyományőrző blues rock témák (Been So High!) is ugyanúgy, mint Pinnick senki máséval össze nem keverhető röfögő basszusai, bársonyos vokáljai (sőt, olykor sikolyai is!), illetve helyenként az anyazenekarára emlékeztető dallamvilága. A Me And You például konkrétan bármelyik King's X albumra gond nélkül felférne, ráadásul a '90-es évek elejének hangulatát idézi – nem véletlen, hogy ez a lemezről az egyik hatalmas kedvencem. A Gales keze nyomát egyértelműen magán viselő Hang On Big Brother szintén ezerpontos telitalálat. Ha Hendrix élne, hétszentség, hogy ilyesmi zenéket írna. A kiemelkedő momentumok közé sorolom még az Angels And Alienst is, amelynek refrénje hangulatában és dallamvilágában is a The Mob zseniális lemezét juttatta eszembe, míg a verze vintage '70-es évek hard rock, és kicsit a Deep Purple You Fool No One-jára emlékeztet. A lemezt nyitó, pofonegyszerű témára építő Collateral Damage elsőre megjegyezhető, rádióbarát nóta, míg a zárótételben, a szellősebb, szintén eléggé King's X-ízű húzást bemutató Frighteningben Pinnick még utoljára alaposan kiereszti hatalmas orgánumát.

Ha már itt tartunk, a magam részéről gond nélkül elhallgatom az énektémáit napestig, de ettől függetlenül simán el tudtam volna viselni, ha Gales szintén feelinges és jellegzetes hangja egy kicsit jobban előtérbe kerül, s mondjuk felváltva nyomja a verzéket a basszerrel, egy-két színesítő vokált leszámítva azonban gyakorlatilag egyálalán nem énekel ezen a lemezen, ami szerintem kihagyott ziccer. Talán kevesebbet is szólózik – érthető módon –, mint a saját anyagain (sőt, gyanítom, hogy helyenként Pinnick veszi át a „lantot"), ez viszont egyáltalán nem hagy hiányérzetet a hallgatóban, hiszen itt elsősorban a dalokon van a hangsúly.

Sem hangszerelés, sem hangzás tekintetében nem bonyolították túl a legendás Mike Varney által producerelt anyagot, de valószínűleg nem is ez volt a cél, és nem is várja tőlük ezt senki. Végtelenül szerethető, élő, lélegző és a különböző zenei hatások ellenére rendkívül egységes albumról beszélhetünk annak ellenére, hogy a dalszerzésből nemcsak ők hárman vették ki a részüket, hanem Varney is alaposan belefolyt. Még az amúgy agyoncsépelt Sunshine Of Your Love tisztelettudó feldolgozása sem lóg ki a sorból. Nem állítom, hogy minden nóta egyformán erős, némelyik kicsit talán túl hosszú, a Gales lányának szóló Beethoven-átirat meg kicsit funkciótlan is, de arról sincsen szó, hogy unalomba fulladna az anyag, neadjisten a stop gomb vonzaná mágnesként az ujjamat. Ezzel együtt is közel maximális teljesítményt kaptunk e három kiemelkedő egyéniségtől, amely nemcsak anyazenekaraik zenei világának tökéletes ötvözete, hanem abszlút méltó a heavy blues rock nagyjai által felhalmozott zenei örökséghez is.