Hogy miért jó a Shock!-nak írni? Elárulom. Mert annyit szövegelhetek, amennyit akarok. Ha egy album igazán magával ragad, akár kötetszám róhatom róla az ódákat. Senki nem szól rám a kétszázadik leütés után, hogy ne tovább! Ellenkező esetben pedig megelégszenek két mondattal. Vagy mégsem?...
Ezzel csupán arra próbáltam célozni, hogy a Platitude nem hozza ki belőlem az ihletet, akárhogy kínálgatom a homlokomat a fölém görbedő múzsa irányába - ezért meglehetősen szűkszavúan fogok bánni velük. Annyit azért elárulok, hogy a Nine nem kilencedik albuma a csapatnak, csupán a második. A Platitude egyébként nem kevesebb, mint hét tagot számlál, mert két billentyűssel nyomulnak.
Zenéjük szegről-végről rokona a Magnitude 9-féle finoman progresszív, melodikus cuccnak, amely szép témákkal, vokálokkal dolgozik, ugyanakkor van benne erő is. Mégsem fog meg annyira, mint tengerentúli kollégáik legújabb albuma. Tartózkodásomat azonban nem tudom indokolni. Van az úgy, hogy egy mjuzik csak úgy elmegy az ember mellett, nem igaz? Hát, ez most olyan. Hiányolom a tapadós, izgalmas témákat, amelyek felkeltik az ember érdeklődését és arra sarkallják, hogy újra és újra elővegye az albumot. Számomra meglehetősen érdektelen ez az anyag. Elzubog a nagy zenei hömpöllyel, de nincs rám különösebb hatással. Ezért nem tudok róla többet írni. Talán legközelebb. Pontom sajna nem ér fel az album címével.
