Shock!

Ville Laihiala. Mond ez a név valamit? Ha igen, akkor kár is tovább szaporítanom a szót! Bizony, a Poisonblack az ő nevéhez fűződik, s mint ilyen, a banda zenei világa nem áll igazán távol a Sentenced képviselte északi, dallamos cuccétól. Sőt - ha lehet ilyet mondani -, a Poisonblack egyfajta slágeresebb, könnyedebb változata a Sentenced-féle hangulatoknak.

Hogy már a The Cold White Light is elég slágeres volt? Nos, ez igaz. Ám ettől még a Poisonblack ugyanolyan érdekes, élvezetes munka. Ville úgy döntött, ezúttal egy mukkot sem fog énekelni, inkább a húrokat nyűvi lelőhetetlenül. A bandában ezért egy J.P. Leppäluoto nevű fickó énekel, aki egyenesen a Charonból ruccant át, hogy kellemes, komor színezetű hangjával teljesítse ki az albumot.

Többnyire olyasfajta fülbemászó, könnyed melódiákkal átszőtt, gördülékeny dalokat hallunk, amelyek jószerével akár egy 69 Eyes vagy egy To/Die/For korongra is felkerülhettek volna. (Ehhez persze e két bandának kicsit keményebbnek kéne lennie. Nem nagyon, épp csak egy picurit...) A nóták olajozottan peregnek egymás után, egyikük andalítóbb, ringatóbb, fogósabb, mint a másik. Ezek a srácok futószalagon gyártják az efféle középtempós, melankolikus hangulatban tobzódó dalokat. Szenvedélyes, érzelmes szövegvilág szerelemről, halálról, szexről.

Kedvencek a kedvencek közül: az energikusan nyitó The Glow of the Flames, a zordan zakatoló All Else is Hollow, valamint a baljós-sötéten hömpölygő, szinti-hangsúlyos The Exciter. Ha a közeljövőben egy másik Villének és az általa képviselt HIM-nek csak feleennyire sikerülne megkomolyodnia és visszakeményednie, egy szavam se lenne. De ez egyelőre a jövő zenéje. Hogy miért említem épp őket? Mert végső soron mind a HIM, mind a Sentenced/Poisonblack vonal slágereket állít elő. Csak míg ez utóbbi ízléssel, önmagához híven teszi ezt, addig a másikat ügyes üzletemberek rábírták arra, hogy elkurvuljon és Ville Valo csinos pofikája által adja el egyre nyálasabb, semmitmondóbb és laposabb dalait. A magam részéről ezt a Villét sokkal hitelesebbnek tartom. A With Her I Die nem különbözik olyan sokban a Gone with the Sin-től - mégis más érzetet kelt... És ez nem fog özönvízként áradni a naccerű vivatévé műsorából. Örülök, amiért mögöttük nem ugyanolyan felfogású, pénzéhes bizniszhajcsárok állnak. Pedig ez a Ville is dögös ám...

Nagyon kellemes, nagyon dallamos - nagyon ott van!