Steven Wilson és kis formációja nem könnyíti meg a zenekedvelők dolgát, de még a masszív Porcupine Tree rajongókét sem. Az új lemez koncept volta még nehezebben emészthetőbb zenei világot mutat be - bár nemrég volt szerencsém belehallgatni Wilson totálisan agyament instrumentális ki tudja milyen projektjébe, annál azért a The Incident jóval szerethetőbb.
|
megjelenés:
2009 |
|
kiadó:
Roadrunner / Warner |
|
pontszám:
7 /10 Szerinted hány pont?
|
Lassabb, nyugisabb, merengőbb, és hát így sokadik hallgatás után sajnos azt kell, hogy mondjam: unalmasabb is. Igaz, a PT zenéje mindig az a kategória volt, amit hiába szeretek hallgatni, utána két perccel már képtelen lennék bármit is felidézni belőle, gőzöm sincs, miért van ez így, de bizonyos progos zenék valahogy elúsznak a fülem mellett, bármennyire is kedvelem a csapatot.
Pszichedelikus (a téma miatt aztán főleg), meg progresszív, helyenként iszonyatosan elvont, roppant nehezen befogadható anyagot kaptunk most, rengeteg tényleg szép pillanattal, de a nagy merengésben csak a hatodik dal az, ami kicsit feltámasztja a szempillámat (a címadó The Incident), végre itt valami történik, és nemcsak azért, mert középtájt picit több a gitár, mint a lemez egészében, hanem itt végre van valami plusz, amit egészen eddig hiányoltam. De kb. ennyi, utána ha lehet, még jobban elpunnyadnak, a The Yellow Windows Of The Evening Train kis átvezető kifejezetten dögunalmas és sznobisztikusan elvont (vágjatok hozzám döglött lófejet PT rajongók nyugodtan, de akkor is az), a lemezt csak a záró 11 perces Time Flies menti meg, na de itt még nincs vége, mert a második korongra került négy dal, ami nem fért bele a koncepcióba (és a cd-re sem igazán).
A bónusz cd négyese kicsit izgalmasabb, a Bonnie The Cat végre tartalmasabban hibbant és a Remember Me Lover a második legjobb dal a The Incident után, végre egy kicsit fülbemászóbb témákkal. Ha hasonló érdekes lett volna az egész lemezanyag, én is ébren maradtam volna.
Nagyon művészi, nagyon igényes, de, de... úgy érzem, elvesztek az ötletek és az izgalmas dolgok a fene nagy önmegvalósításban. Az előző két lemez megeszi reggelire a The Incidentet, számomra ez most kevés - illetve talán ez esetben túl sok is.
Hozzászólások
Volt ugye egy Chris Maitland nevű dobosuk, aki a Lightbulb Sun után kilépett. Na, én azt érzem a zenekar legtökéletesebb lemezének.
Gavin Harrisonnal az a bajom, hogy a metál irányába viszi ezt a nagyon is jó és régi értelemben vett progresszív rockzenét (igen, kedves DT fanok, ez progresszív zene a javából)...
Mikor már pont beleereszkednék a témákba, és elmerengenék Barbieri varázsló úr művészetében, a tarkómra vág egy effekttányér, vagy egy jól beúsztatott elvont gitárfutam közben berángat egy duplázós-előke. Minek??? Miért kell? Hogyhogy egy olyan lángelme, mint Wilson ezeket nem veszi észre? Egyféleképpen. Ezt szeretné ő is. Akkor viszont nem tudom hogy szeretheti a régi énjét, mert Maitland pont hogy nagyon jó érzékkel simult bele ebbe a mágikus zenei világba.
Az In Absentia óta először érzem, hogy ezt a dolgot valamelyest le kezdi vetkőzni Harrison , de még mindig nem eléggé.
Erre a lemezre én sem adnék többet 7-nél. Esetleg 7,5. Ha a Lightbulb Sun 10, akkor az In Absentia 9,5 Fear of a Blank Planet mondjuk 9, az utána lévőt végig sem bírtam hallgatni, annyira idegesített Harrison.
A Time Flies meg tényleg a legjobb dala ennek a lemeznek.
Meg merem kockáztatni, hogy az előző évtized legjobb gitárszólója született meg benne...