Shock!

A San Franciscó-i Possessed jelentőségét és történetét most inkább nem kezdem el elemezgetni, a csapat két régi nagylemeze, az 1985-ös Seven Churches és az 1986-os Beyond The Gates ugyanis teljesen egyértelműen a Klasszikushockba kívánkozik. (Tulajdonképpen a legkellemetlenebb restanciák közé tartoznak a legnépszerűbb rovatunkban, szóval előbb-utóbb mindenképpen pótolni fogjuk a mulasztást.) A harminchárom év után megjelent visszatérő lemez kapcsán igazából csak annyit kell kötelezően megjegyezni, hogy alapzenekarról, a death metal egyik előfutáráról beszélünk, amely nélkül bizonyosan másképp festene a súlyos muzsikák mai térképe.

Előzetesen minden hasonló esetben lehet vitázni azon, vajon van-e értelme ennyi év után új albumokat készíteni, hiszen nyilvánvaló: az akkori lemezek árnyéka átugorhatatlan, de még a metal hőskorának hangulata sem hozható vissza maradéktalanul. Sőt, aki ilyesmivel próbálkozik, az nem ritkán nevetségessé is teszi magát, hiszen a régi híveknek úgyis a korai lemezek maradnak a kedvencek, a mai tizenévesek meg a legritkább esetben izgulnak az ilyen korú bandák aktuális produktumaira (tisztelet persze a kivételnek). Viszont a Possessed új albuma pont arra szolgáltat szép példát, hogy a hasonló kísérletek sikere csak és kizárólag az adott zenekar hozzáállásától függ. Márpedig ez a lemez kifejezetten erős lett. Nyilván nem lesz belőle új Seven Churches, de mivel nem is akar az lenni, egy pillanatra sem feszeng az ember kínosan, hogy ne már, mit akarnak itt ezek az arcok ezzel a névvel ennyi év után.

Pedig a dologban nem kevés kockázat rejlett, hiszen a klasszikus éra tagságát egyedül Jeff Becerra énekes képviseli. És bizony a Possessed annak idején korántsem one-man show-ként működött: a zenei irányt egyértelműen Mike Torrao gitáros dominálta, de komoly szerepet játszott a dalok kialakításában Larry Lalonde is (akit ma már a többség persze nem innen, hanem a Primusból ismer). Nos, ennek ellenére a végeredmény kielégítő, és egyértelműen benne rejlik a Possessed jellegzetes sötét, hideg érzésvilága. Viszont sikeresen elkerülték a legcsalogatóbb csapdát, és egy pillanatra sem érzi úgy a hallgató, hogy újra akarták írni a harminc-akárhány évvel ezelőtti albumaikat. Old school a megközelítés, de ezt a lemezt ezzel együtt is simán oda lehet rakni akármilyen mai brutál album mellé mind hangzását, mind a rajta hallható zenét tekintve.

Mint ebből is sejtheted, a mai Possessed is Possessed – és nem kizárólag Becerra jellegzetes bömbölése miatt –, de mégsem teljesen ugyanolyan, mint a régi. Ha mindenáron kategorizálnom kell a zenét, a régi ős-death/thrash-egyveleg felől most egyértelműen inkább a thrash felé hajlik a mérleg nyelve, és maga a lemez is gyors alaptónusú. Az említett összekeverhetetlen, kriptaszagú érzésvilág meg Jeff hangja azonban beleteszi azt a pluszt, amitől adott a természetes kapocs a múlttal, és nem csak egy hatezredik újabb thrash-albummal állunk szemben. Szerintem ez már helyből több, mint amit az ember egy efféle visszatérésnél várna, és ha még azt is hozzávesszük, hogy a dalok is kimondottan jól sikerültek, tényleg nincs ok panaszra. Nem mondom, hogy odasorolnám a Revelations Of Obliviont minden idők legjobb visszatérő albumai közé, mert ez itt azért nem Tempo Of The Damned vagy Monotheist, de az anyag így is simán kiemelkedik a mai felhozatalból.

Nem akarom mindenáron ízekre cincálni az albumot, de ha csúcspontokat kell kiemelnem, a vészterhes intro után brutális Bay Area-riffeléssel robbanó No More Room In Hell nyitás, a legdallamosabb Dominion, netán a leghosszabb, hét percet közelítő Omen gonosz, delejes ősmetalja mindenképpen köztük lenne. De jólesnek a fülnek a Demon téma- és hangulatváltásai is, hiszen itt egyaránt felvonulnak slayeresen vészjósló gitármelódiák, betonozós, groove-os betétek és óvatos dallamkísérletek Becerrától. Az Abandoned patinás thrash/death-méregkotyvalékába pedig még blackes áthallású témák is vegyülnek, és azt is érdekes megfigyelni, mennyire durván a régi Metallicát idézi a riffelés a Damned bevezetésében. Hiába, a Bay Areában mindenki kölcsönösen tanult a másiktól... A lemez hangzása pedig szerencsére nem valami túlkompresszált, 21. századi egyen-izé, hanem nagyon is lélegző, szellősebb soundot kreáltak a nótákhoz.

Elég sűrű egyvégtében hallgatva az új Possessed, és emiatt nem is lehet mindig betenni, de nincs okom kötözködni a zenekarral, mert ez egy élvezetes, jól hallgatható nagylemez. Egy szubjektív plusz fél pontot meg is szavazok nekik, amiért ennyire természetesen sikerült levezényelniük e cseppet sem könnyű attrakciót. Bár minden visszatérés így sülne el!