Kiszámítható, önismétlő, unalmas? Vagy inkább minőségi, megbízható, megingathatatlan? Döntse el ki-ki maga, az azonban biztos, hogy a Primal Fear tizenhét év után még mindig itt van, sőt, saját stílusában magabiztosan szállítja a meggyőző korongokat. A Delivering The Black éppen tizedik a sorban, és hozza is azt, amit várunk, illetve elvárunk a csapattól. Kétlábgépes, szögletes, gyors power metal a játék neve ezúttal is, természetesen egy csomó Accept és Priest párhuzammal. A PF univerzumban tehát semmi sem változott. Hozzáteszem, szerencsére, mert amikor megpróbáltak kicsit variálni a soundon, másfelé tekintgetni, az bizony nem volt az igazi. A Primal Fear is azon csapatok sorát erősíti, akik kis túlzással ikszedszerre is leszállítják ugyanazt a lemezt, de személy szerint nekem semmi bajom ezzel. A megújulást, az érdekes zenei kísérleteket nem tőlük várom: nekem elég, ha kellemesen sikálnak, miközben Ralf Scheepers a csillagokat is lesikítja az égről.
Már az elején bele is csapnak a lecsóba: a King For A Day tipikus Primal Fear darab, tökéletesen kezdi a lemezt. Randy Black le sem száll a duplázóról, a németesen kocka riffek gyalulnak, Ralf pedig magas, de mégis fogós énektémákat hoz. És bár mostanra akár szupergoupnak is nevezhetjük a bandát (Alex Beyrodt és Magnus Karlsson olyan projektekben edződött, mint a Starbreaker, az Allen/Lande, vagy a Silent Force, Randy Black az Annihilator soraiban nyomta, Mat Sinnert pedig aligha kell bemutatni), nincs is szükség tőlük többre. Az első két dal szélvész tekerése után a When Death Comes Knocking egy málházós középtempó, némi hangulatfokozó billentyűs aláfestéssel és mélyebb fekvésű Scheepers dallamokkal. Csináltak már ilyet korábban, és jól is áll nekik, ráadásul némi kis változatosságot csempész a gyors dalok sorába. Bár majd hét percig nyújtják, elsősorban a jó refrénnek, illetve a védjegyzett Primal Fear gitártémáknak köszönhetően nem fullad unalomba. Őszintén szólva túl sok elemeznivaló ezen a Primal Fear lemezen sincs. Nagy megfejtésektől mentes, lendületes, tipikusan németes, néhány figyelemreméltó szólót is megvillantó, sarkos power metalt kapunk, felesleges sallangok nélkül. Az Alive & On Fire épp olyan jó, mint a címadó vagy a Road To Asylum.
A Delivering The Black csúcs eposza, a tíz percet közelítő, vonósokkal és harangzúgással megtámogatott, monumentális One Night In December, melyben bár vannak jó ötletek, összességében mégis kissé túlzásnak érzem. Fele hosszban kétszer ilyen jó lenne. Természetesen ballada is került a korongra, a Liv Kristinét (ex-Theatre of Tragedy, Leave's Eyes) is csatsorba állító Born With A Broken Heart pedig épp úgy teljesen okés, ahogy legutóbb a Where Angels Die is az volt.
Felesleges is tovább szaporítani a szót, a Delivering The Black ugyanis nem más, mint a tizedik Primal Fear lemez, semmi több. Ezerszer hallottuk már tőlük ugyanezt, de engem még ma is szórakoztat.
