Shock!

Ugyan ki hitte volna 1998-ban, hogy a Primal Fear még 2020-ban is itt lesz velünk a színtér aktív részeseként, stabil klub- és fesztiválbandaként? Én aztán biztosan nem... Ma már talán a többség nem emlékszik rá, de a kezdetek idején bizony övezte némi szkepticizmus Ralf Scheepers bandáját: amolyan dacválasznak tűnt arra, hogy emberünk végül évek lebegtetése után nem került be a Judas Priestbe. Az eleinte még félig-meddig projektjellegű csapatnak az akkoriban berobbant underground heavy metal hullám is jól feküdt, ám nyitott kérdésnek látszott, hogy utóbbira mennyire lehet tartósan építkezni, és mint a mellékelt ábra mutatja, a zenekarok többsége elvérzett/eljelentéktelenedett azóta abból a mezőnyből. A Primal Fear azonban a kisszámú kivétel körét gyarapítja.

Nézőpont függvénye, miért alakulhatott ez így. A csapat háttérstábjának hatékony munkája és az ezzel összefüggő intenzív koncertezés biztosan közrejátszott benne, de ritkán szokás kiemelni: a Primal Fear voltaképpen végig egyenletes teljesítményt nyújtott. Ezzel most nem azt mondom, hogy mindig ugyanazt csinálják, de tény, hogy egy bizonyos tábort kiszolgálva alkotnak, és mindig csak annyira nyújtózkodnak a takaró széle felé, hogy a fanatikusok torkán már ne akadjanak meg a kisebb-nagyobb kísérletek. Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy száz százalék matekot kapunk, és semmi mást, hiszen nincs okom feltételezni, hogy Ralf és Mat Sinner nem érzik ma is teljesen magukénak ezt a zenei világot. De annak idején tök jól időzítették például Magnus Karlsson csatlakozását is, mert pont addigra kezdett fáradni az eredeti recept, a multifunkciós svéd gitáros/dalszerző meg kellemes vérfrissítést hozott náluk. Vagyis hallhatóan szeretik, amit játszanak, ugyanakkor kellő tudatossággal építkeznek, és ez a kombó általában eredményesnek bizonyul.

Ezzel a tizenharmadik stúdióalbummal a Primal Fear visszatért eredeti istállójába, a Nuclear Blasthez, mindez azonban most sem eredményezett igazi váltást, mint ahogy a Frontiersnél dolgozva sem váltak AOR-bandává. Lemezenként kicsit eltérnek náluk az arányok, de a lényeg változatlan: ma is erőteljesen Priest-alapú germán metált kapunk épp annyi melodikus fűszerrel, amitől nyer az egész egy másra pont így, pont ebben az összetételben nem igazán jellemző bukét. Kimondottan meggyőzően indul a Metal Commando két ízig-vérig jellemző darabbal, és ugyan már az I Am Alive is izmos, számomra mégis az Along Came The Devil az igazi tutiság: ez talán az egész anyag legjobbja szikár, karcosan fémes riffelésével, elsőre fülbe ragadó refrénjével. A folytatásban pedig szokás szerint mindent felvonultatnak, amit megszokhattunk tőlük: van szögletesebb, germánosabb speedelés (Halo), melodikusabbra vett középtempós metál (Hear Me Calling), morózusabbra vett középtempós metál (The Lost & The Forgotten), szépen megformált líra (I Will Be Gone) és grandiózus nagyeposz (Infinity) is. A kiváló hangzás és az 55 évesen is egészen megdöbbentően jól éneklő Scheepers teljesítménye mellett pedig mindenképpen ki kell emelnem Magnus és Alex Beyrodt szólómunkáját erősségként.

És hogy akkor miért „csak" 7 pont? Egyfelől mert a lemez második felét határozottan gyengébbnek érzem a kezdésnél, itt azért néhol egybefolyik és kicsit ellaposodik a műsor (az amúgy tetszetős Infinityből is bőven elég lett volna 7-8 perc 13 helyett), meg persze önismétlésekért sem kell Ralféknak a szomszédba menniük. Ráadásul ezeknél a sokszor hallott témáknál, riffeknél, dallamfordulatoknál már azt is nehezen mondja meg az ember, hogy eredeti vagy származtatott Priest-ötlet recirkulálásáról van szó. Összességében nem nevezném ezt problémának, mert mint írtam, rendszerben van és jól hallgatható a cucc, de azért elég nyilvánvaló, hogy ennyi év után a Primal Feartől sem kell már definitív kinyilatkoztatásokra számítani. Ezt szeretik, ezt tudják, a közönségük meg ezt várja tőlük – és ennyi. Amennyiben azonban kizárólag egy elhajlásoktól mentes metállemez a vágyad, amin nem kell gondolkodni, viszont jól elszól a háttérben, és kellően erőteljes, biztos választás a Metal Commando.