Shock!

Ha valaki megkérdezné, mi a véleményem a Primal Fear munkásságáról úgy általában, azt felelném: "Tökmindegy, melyik lemezüket teszed fel, de az első a legjobb". Ezzel azt hiszem, sokan vannak így: amikor az egyes PF megjelent, tulajdonképpen különlegeségnek számított, hiszen az akkoriban felbukkanó fiatal bandák elsősorban a Helloween-féle happy metalt nyomták, Priest-alapú power metalban pedig nem sokan utaztak.

Ráadásul azidőtájt a Priest akkoriban megjelent friss lemeze sem nyerte meg sok ős-fanatikus tetszését. Ezek közé tartozott a Halford helyére egy jó darabig eséllyel pályázó ex-Gamma Ray-es Ralf Scheepers is, aki nyilván nem csak a Jugulator album által okozott csalódást akarta enyhíteni egy pángermán ellen-Priest létrehozásával, hanem a meg nem kapott állás révén generálódott frusztrációt is. Így volt avagy sem, nem tudjuk meg sose, de az tény, hogy debütalbum nagyon odavágott gyilkos hangzásával, erős nótáival és a Deep Purple Speed Kingjének brutális feldolgozásával.

Aztán jöttek és jöttek a lemezek, a legutóbbi alig egy éve, a magas színvonal maradt, a különlegesség-jelleg azonban kopni látszott. Ezért is gondolom azt, hogy teljesen mindegy, hogy a Jaws Of Death-et, a Black Sunt vagy éppen a Devil's Groundot hallgatjuk - a léggitár (és a Ralffal együtt süvítés) minden esetben garantált, de nem biztos, hogy az ember konkrét dalokat tud megjelölni kedvencekként. Ezzel együtt én nagyon szeretem a bandát és sose untam rá egy lemezük hallgatására sem, ellentétben mondjuk a nemrég kivesézett Metaliummal. Ami mostanában közös a két bandában, az, hogy mindkettőjük új anyagára a "hoppá" volt az első reakcióm. Azonban míg Henne Basse-ék egyszerűen csak újra fogós nótákat hoztak össze, a PF-nél más változást is észleltem. A Seven Seals amellett, hogy a legerősebb anyaguk az első lemez óta, mindenképpen más, mint a legutóbbi művek.

Mielőtt bárki megijedne: stílusváltás nem történt! Nincs helloweenes speedelés; nincsenek vérhányó vagy üvöltöző vendégénekesek, angyali hangú vokalista lányok; nincs blastbeat és semmi olyan összetevő, ami alapjaiban idegen az eddig megismert PF stílustól. Annyi történt, hogy bejött egy kicsit több billentyű, monumentalitás, szimfonikus hangszerelés - ezen elemek eddig is jelen voltak Ralfék zenéjében, de tényleg csak éppenhogy, mint amikor alig észrevehetően és érezhetően teszünk a vajat a kenyérre. Most azonban vastagon meg van kenve az a karéj! Olyan dalt például, mint a dús szintiszőnyeggel megtámogatott, malmsteenesen masírozó Diabolus, még eddig sose hallottam tőlük, ha a középrészben nem lenne egy kis gyorsulás, el sem hinném, hogy ők azok. Az ellenkezőjére is akad példa: a leghagyományosabb hangzású dalba, az All For One-ba olyan középrészt raktak be, amiben staccato riffelés és egy húzós Zakk Wylde-féle riff épül be az ikerharmóniák és giccsrefrén alkotta keretbe. És milyen király a szóló! Az album indítása is érdekes: a bevezető tiszta King Diamond horror feeling, amiből egy teljesen hagyományos PF-nóta (Demons And Angels) kerekedik ki, amelyben ugyanakkor végig ott szólnak a szimfonikusok a háttérben - és nem az a lényeg, hogy igaziak-e avagy sem, hanem hogy ott vannak! Vajon másnak is eszébe fog jutni a Nighwish Dark Chest Of Wonders-ének hangulata róla?

A többi nóta is tartogat meglepetéseket, mégsem hiszem, hogy bárkit el fognak riasztani, akik eddig szerették a bandát. Azoknak pedig, akik konstansan fikázzák Ralfot az érzelemmentes előadásmód miatt, az idei Priest album Angeljét idéző lírai In Memoryt ajánlom melegen (vagyishogy izé...) - tényleg új oldaláról mutatkozik be kigyúrt barátunk! Magasan ez a kedvencem a lemezről, de a már említett tételeken kívül megemlíthetném bármelyik másikat is: fogós refrénjével tarol az Immortal Ones (és milyen jó kis Zakk Wylde-os riffek vannak benne!), gyilkosak a Carniwar sikolyai. Hangulatosan szimfonikusan himnikus (vagy mi) a címadó nóta (a refrén itt is óriási!), borongós intro után már-már thrashbe hajlik az Evil Spell (állat - hogy ez a Randy Black miket dobol benne!).

Ez egy király lemez, na!