Sosem hittem volna, hogy a Metal Blade bevállal egy olyan csapatot, amely leginkább a Relapse istállóban érezné jól magát, vagy bármelyik független, kisszobányi méretű kiadónál. Bár a zenekar szempontjából természetesen sokkal jobb, hogy nem országonként tizenketten hallgatják őket, hanem picit többen ismerik meg a kavalkádjukat (klasszikus értelemben vett zenének semmi esetben nem nevezhető a produkció), hanem mondjuk még pár százan rájuk csodálkoznak (nálunk csak max. harmincan), és szent őrültként tekintsenek rájuk a jövőben.
Az amerikai csapat káosz-matek-kórja megköveteli, hogy logarléccel és egyenletmegoldó képlettel felszerelkezve kezdjük el hallgatni a lemezt, és még így is egy perc után fehér zászlót lobogtatunk, hogy ez most akkor mi és miért. Bármi, ami „normális"-ként aposztrofálható, messze ettől a zenei világtól helyezkedik el, viszont ha valaki a klasszikusan őrült, ám valahol mégis kiszámított hangulatra vágyik, örömmel fogja a Psyopust üdvözölni. Elképzelni nem tudom, miképp memorizálják ezeket a foszlányokat, melyeket ők daloknak hívnak – én csak szeszélybombának.
A dobos srácot bármelyik grind formáció azonnal magához kötözné örökre – bár nem kifejezetten ezt a fajta dobolást kedvelem, elismerésre méltó a teljesítménye. A záró rejtett bónusz ökörködés előtti majd' fél órás „megakadt a tű"-típusó baromság kicsapta a biztosítékot (még jó, hogy nem kell végighallgatni), manapság nem ez hordozza az extremitást számomra egy cd-n.
Watchtower és hasonlóan merész zenekarok hívei is óvatosan közelítsék meg a csapatot, tökéletesen antikommersz és a lehető legöncélúbb zene ez, én óvatosan fejet hajtok, majd messzire hátrálok a zenéjüktől, ennyire azért még én sem vagyok mazochista.
