Shock!

A rossznyelvek szerint a Rancid kizárólag azért válhatott a '90-es évek közepén felbukkant kalipunk vonal egyik legsikeresebb csapatává, mert anno jó időben voltak, jó helyen. A Green Day-es Billie Joe Armstrong éppen akkor kollaborált velük egy dal erejéig (Radio), amikor már küszöbön állt a Dookie minden várakozást felülmúló áttörése, az Offspring pedig éppen őket vitte el a Smash lemezt népszerűsítő turnéra előzenekarnak. Mindez persze azt eredményezte, hogy a Rancidet is magával ragadta a hullám, már második lemezük, a Let's Go is szépen fogyott (mára aranylemez lett Amerikában), az igazán nagy dobást azonban a hármas, 1995-ös ...And Out Come The Wolves jelentette. És igazából azóta is korrekt minőségű lemezeket szállítanak le a korrekt méretű rajongótábornak, mindvégig megőrizve underground hitelüket is.

Ezek a rossznyelvek egyébként pont csak azt felejtik el, hogy ugyan a Rancid – 1991-es indulásával – valóban az egyik utolsóként rajthoz álló volt a színtér igazán befutott bandái közül, csak hát volt ennek az egésznek egy Operation Ivy elnevezésű előzménye is, amiben a két főarc, Tim Armstrong (gitár/ének) és Matt Freeman (basszus/ének) már közösen nyomultak. Ez a ska punk banda volt a központi zenekar azon a berkeley-i punk szórakozóhelyen, ahonnan az egész későbbi „mozgalom" kinőtte magát. (Csak érdekességként: ez ugyanaz a hely, ahol '94-ben néhányan szarrá verték Jello Biafrát, a Dead Kennedys frontemberét.) Nem csoda hát, hogy mind Billie Joe Armstrongék – aki egyébként csak névrokona Timnek –, mind Dexterék ott segítettek az elődöknek, ahol tudtak.

Csak azért tartottam fontosnak elmondani mindezt, mert a Rancid a Trouble Maker lemezzel bevallottan a gyökerekhez akar visszatérni, nem hiába szerepel például a borítón az ősi logójuk – a debütáló lemez óta első ízben. És ez valamennyire sikerül is nekik, még ha nyilván bőven akadnak itt kissé poposabbra, rockabillysre, vagy éppen szimplán rockosra vett darabok. Nyilván, tizenhét (+ két bónusz) dal található a Bajkeverőn, szar is lenne, ha mind ugyanolyan lenne. A nyitó Track Fast mondjuk – nevéhez méltón – egy alig egy perc alatt elreszelt, szélvész darab, a punkos tételek közül ez is a legjobb, mert később sem az All American Neighborhood, sem a Molly Make Up Your Mind, vagy épp a záró This Is Not The End nem képes a nyomába érni.

Akkor már sokkal jobb, ha kicsit megvariálják a mókát, mint például az első klipnóta Ghost Of A Chance-ben, az echte clashes Telegraph Avenue-ban, vagy a ska Where I'm Goingban. A dallamosabb-együtténeklős darabok közül eléggé bejön a Say Goodbye To Our Heroes és az I Kept A Promise kettőse, a reszelősebbek közül meg a Cold Cold Blood, a könnyen rögzülő elnevezésű An Intimate Close-Up Of A Street Punk Trouble Maker és a Make It Out Alive is frankó. Utóbbiban különösen tetszik Lars Frederiksen gitáros reszelős, igazi brit punk jellegű hangja. Az olyan dögunalmakat viszont, mint mondjuk a Buddy, pláne a High Voltage egymilliószor felhasznált riffjét újrahasznosító Bovver Rock And Roll, igazán kár volt felpakolni. Amúgy is sok a tizenhét dal (még ha 37 perc alatt is fut le!), vagy ötöt-hatot simán le lehetett volna hagyni, és felrakni mondjuk helyettük azt a We Arrived Right On Time-ot, ami hivatalosan csak bónusz, pedig hát ez a legjobb az egész csomagban. Igaz, a másik bonus track, a Go On Rise Up cserébe tényleg iszonyat gyenge lett, egy hangra nem emlékszem belőle, pedig most hallgattam meg az előbb.

Korrekt lemez lett a Trouble Maker, semmi igazán durva, semmi igazán ötletes, volt már Armstrong bácsiéktól sokkal jobb is, meg jóval gyengébb is, de valljuk meg őszintén, egy kilencedik lemezénél járó, közel három évtizede nyomuló, elvei mellett mindvégig kitartó punk rock bandától ki a fene vár nagy revelációt. Na ugye.