Ez az ifjú dán együttes négy évvel ezelőtti második lemezével gyakorlatilag véghezvitte azt, amiről a legtöbb újonc csapat egészen feloszlásáig csak álmodik. Sikerült betörniük a metalos köztudatba, s a későbbiekben már egy soron következő gyengécske album se volt képes rontani a hírnevükön.
A sikamlós nevű banda története egészen 1992-ig nyúlik vissza, ám debütáló albumukra egészen 2001-ig kellett várnia a hibrid fémzenét kedvelő közönségnek. A Velvet Noise egy dallamos thrash/death/cyber metal egyveleget nyújtott az érdeklődők számára, modern, súlyos és fogós próbált lenni, bár ez utóbbi sikerült neki a legkevésbé. Ám a figyelmet sikeresen felkeltették, az egyik legjelentősebb lemezkiadó, nevezetesen a Nuclear Blast azonnal le is szerződtette őket, az első dán bandát tudva így kuncsaftjai között. Ami azonban két évre rá következett, arra talán a nuclearos fickók sem számítottak.
A már említett fordulópontot a csapat életében egy minden ízében egyedülálló korong jelentette, melyet Confusion Bay névre kereszteltek el, és ami valószínűleg az adott év egyik legtöbbet hallgatott hangzóanyaga volt a fajsúlyos zenét preferálók körében. Talán a dán vér az oka, de a srácok olyan dallamokkal vértezték fel fiatalos lendületű nótáikat, ami a kellő elektromos keménységgel párosulva új szintre emelte a dallamos extrém metalt. Nem is meglepő, hogy a remek torokkal büszkélkedő Lars Vognstrup, megirigyelve a manapság a mozivásznat is megint betámadó ABBA sikereit, hamarosan át is igazolt egy diszkó/pop formációba. Az új énekes már nem is rendelkezett olyan szintű kvalitásokkal, bár acsarkodni, kiabálni egész jól tudott. A Kasper Thomsennel felvett Death Pop Romance nem is ütött akkorát, mint elődje. Mintha a zenészek szántszándékkal készítettek volna egy szürkébb anyagot, jól tudva, hogy a nagybetűs művet már letették az asztalra. Két évet kellett várnunk a negyedik lemezükre, s bár időközben kijött az első albumuk újrakevert verziója, mégis mindenki már az új korongról ábrándozott. Nos, a mű itt van végre, maradéktalanul azonban most sem tudtak meggyőzni.
Először is, le kell szögeznem, hogy a Wasteland Discotheque-kel kapcsolatban nem voltak elvárásaim. A Confusion Bay után a srácok érezhetően visszavettek a kreativitásból, nem is gondoltam, hogy mára ez a helyzet változni fog. De szerencsére némileg rám cáfoltak a dánok. Az új lemez valahol a Death Pop Romance és a Confusion Bay között helyezkedik el; a higgadt, kissé egysíkú dalszerkezeteket jellegzetes, jócskán bedurvított poprock/diszkó témák színesítik, a Wasteland Discotheque így már jóval karakteresebb alkotás lett, mint elődje. Az album egy semmitmondó intróval kezdődik, s igazából nem értem minek erőltetik a bandák mostanság az ilyesféle felesleges időhúzást. Aztán jön a harmadik dal, ami a lemez csúcspontja... de hová tűnt a második?
Nos, igen, az új Raunchy korong legnagyobb hibája a sok középszerű dal, melyeket tölteléknótáknak is hívhatunk, s ez az a pont, ahol a Death Pop Romance a leginkább visszaköszön. Nagy kár, mert akad azért igazán kiemelkedő tétel is, így a már említett The Bash, amelynek gyökerei a Confusion Bay-ig nyúlnak vissza, ám eme szerzemény némileg más dallamvilágot képvisel, s így e dal szolgálhatna útmutatásul az elkövetkezendőkben. De a dánok ezt nem így látják, mert ugyan a Warriors még a jobban sikerült alkotások közé tartozik, a nevéből következő keménységű Straight To Hellnél válik azonban igazán világossá a lemez egyik legnagyobb hátránya, mely ugyanakkor előnye is. Ez a bivaly hangzás, mely már a Confusion Bay óta jellemzi a csapatot, kellő dinamizmussal szereli fel ugyan a dalokat, ám itt a zenészek túlságosan is ráhagyatkoztak a kozmetikázásra, így a teljesen ötlettelen témák, dalok is elsőre letaglózzák az embert.
Másik furcsa dolog a lemezen, amin szó szerint megrökönyödtem, egy újonnan felbukkanó énekstílus, amely először csak nyomokban hallható a címadó tételben. Ezek a dallamok leginkább a '90-es évek őrjöngő tinilányoktól övezett fiúcsapatait juttatták eszembe: nyavalygós, cseppfolyós énekhangon elővezetett, a kisiskolás lányokat a mániákus görcsrohamokig felizgató popos nyekergések ezek, s erre bizony egyáltalán nem vágytam. A lemezt záró utolsó dalban azért csak kibontják ezt a vonalat, nem is értem mit akartak ezzel elérni, mindenesetre remélem, hogy a következő albumuk nem Raunchy Boyz néven jön majd ki...
A hipercsúcs hangzással feltuningolt tucattémák, valamint a szörnyű Backstreet Boys érát idéző vokálokon kívül egy korrekt anyag lett az új Raunchy lemez. Valószínűleg lesz olyan, akit nem zavarnak majd ennyire ezek az apróságok, ám az eddigi kritikák magasztaló hangvételével nem tudok egyetérteni. A Raunchy ennél sokkal jobb is tud lenni, de ezt akarniuk is kéne. A hozzájuk nem illő, szörnyen rossz lemezborítóról már nem is beszélve.
