Shock!

DÖGÖS. Leginkább ezzel a jelzővel tudnám érzékeltetni e germán banda muzsikáját. Dögös, de nem ám akárhogy! Két ex-diggeres arc nyomul a Rebellion élvonalában, Uwe Lulis és Tomi Göttlich, valamint az ex-Warhead gitáros Björn Eilen. Az ütős Randy Black, a frontember pedig Michael Seifert, aki nagyon topon van, ami a szerepét illeti. Igencsak domináns fickó, mind stílusát, mind megjelenését tekintve. Rekedtes hangja van, de nagyon erőteljes és akkorákat tud énekelni, ha épp olyanja van, hogy helyből leugrik a sipka a fejemről!

Mivel irodalmi ihletésű az album, érdemes figyelemmel kísérnünk a szövegeket. Ezek sajnos - az amúgy igényesen kidolgozott, művészi rajzokkal teli füzetkében, melyet egy amcsi festő, James Woodward készített - összevissza találtatnak, sokszor meg sem leltem őket időben. De ez legyen a legnagyobb gondom egy CD kapcsán, nem igaz? A mjuzik télleg diggeres néha, alapvetően kemény, lendületes, kórusokkal jól megpakolt. Időnként Manowar hangulatok bukkannak fel a hallgatás során ("Hail, hail Macbeth!"), különösképp a monumentális, megragadó dallamok áramlásakor.

Kicsit sokallom a szövegek, a narráció arányát a nóták között, illetve a nótákban, de végső soron elviselhető. Szép angolsággal előadott beszédet mindig élmény hallgatni... Egyébként egyáltalán nem kell ismerni vagy érteni a sztorit ahhoz, hogy a zenét gondtalanul élvezhessük. Könnyebben levehető, mint egy King Diamond-féle rémtörténet a maga 160 szereplőjével, haha!

Akad itt őrületes dallamhegy (The Prophecy), találunk nem kismiska tételeket, mint pl. a "csupán" 12 perces Husbandry in Heaven, ami iszonyat nagyot üt. Nem véletlen, az albumról szóló ismertetőből kiderül, hogy ez a történet leghangsúlyosabb nótája. Elsöprő erejű és egy pillanatra sem unalmas! A hetedik perc tájékán itt is bejön egy monológ, ami leállítja a dalt, megtöri lendületét, erejét, de csak azért, hogy utána még fokozottabb brutalitással dörrenjen vissza a dobhártyánkba. Szilaj, harapós zene mordul ránk lépten-nyomon. Itt van a The Dead Arise, amely egy lassúbb, várakozásra késztető zörej, mintegy előkészíti a soros Evil Speaks című darabot, amely személyes kedvencem. Miként a címe sugallja, ez egy igazán "gonosz" nóta, egyszerűen süt belőle a lélek sötét oldala. Igazi headbangelős szong, erre aztán lehet bólogatni nyakizomlázig! A Letters of Blood azért érdekes, mert ebben Michael azt képzeli magáról, hogy ő Rob Halford (vagyis maga az isten...). És nem is nyújt rossz teljesítményt ebben a sikítozós szerepben. Szerintem Rob az összes ujját megnyalná ezt hallva... A Revenge egy menetelős nóta, de olyannyira, hogy mire észbekaptam, már haptákban álltam a hangfalak előtt és pléhpofával tisztelegtem a macskámnak, aki kissé furán nézett rám, de aztán vállat vont és elhaladt virágszaglászni. Lendül a láb, kaszál a kéz, egyenruha, tányérsapka, a kórus vad hordaként ordít és az erő szelídíthetetlenül zakatol ránk decibelek formájában.

Aztán van itt egy Claws of Madness - és milyen jó! Tisztára 80-as, korai 90-es évek köszönnek vissza rám kristálytiszta bájukban és ártatlanságukban. Ez egyébként az egész lemez hangulatára érvényes. Nem igazán divatos, amit hallunk. Szerintem legközelebb a Manowar fog hasonlót elkövetni ellenünk, de ott nem Macbeth lesz, hanem Nessun Dorma (aki nem járatos a műfajban: Pavarotti folyton ezt énekli, haha!), emberek helyett pedig arcok. Bár ki tudja, ne filózzunk ezen előre. Tehát nem 2002-es zene ez, mégis kell, nagyon kell a lelkünknek. Mert ettől tudjuk elhinni: van még remény. Van még médiafüggetlen, színtiszta metal zene. Érdemes várni, pénzt kuporgatni, figyelni a sok-sok megjelenésről tudósító híreket és kritikákat.

A Macbeth maradandó élmény. És Shakespeare írt még néhány jópofa, hepi drámát, szóval csak így tovább!