Shock!

Vissza sem kellett lapoznom zenei "munkásságom" lapjain, emlékezetből is simán tudtam, mivel jellemeztem a germán hordát annak idején, a Macbeth album kapcsán. Ez a szó nem volt egyéb, mint a DÖGÖS. Nos, ha azt nézzük, a DÖG továbbra is elmondható erről a vérmes, Grave Digger-ízű muzsikát nyomató ötösfogatról.

Ezúttal nem konceptalbumot kapunk, hanem afféle "normál" anyagot, tehát egymástól független nótákat, azokból is egy focicsapatot kitevő számút. A nyitó zajolmány tüstént a címadó nóta. Duhaj és szilaj, kíméletet és billentyűket nem ismerő csatahajó! Az Adrenalin tovább lapítja a szürkeállományunkat lelkes trappolásával és Michael Seifert habzó szájú, ráspolyos, erőteljes bőgésével, sikoltozásával, énekével, rekesztéseivel. A One for All egy menetelős, katonás darab, konokul zörömbölő fajta. A Word Is War táján kezdek fáradni. Ez az az érzés, ami az A Tragedy in Steel kapcsán ritkábban fogott el, mint jelen esetben. Kicsit egysíkú a hallgatnivaló.

Méla basszusdorombolással veszi kezdetét a Dragons Fly, mely ezt követően sokadszor is egy középtempós, hadseregbéli felvonulást idéző hangulatú dalban teljesedik ki. Kezd fáradni karom-lábam ebben a feszes menetelésben és tisztelgésben... Szívesen mondanám, hogy a Queen of Spades meghozta az üdítő változatosságot, és végre pihenjbe válthatunk - ám nem így van. Nagyon szép, hogy Michael vérvörös égboltot emleget - ám ettől még nem lett belőle Rob Halford... Én pedig gyöngyöző homlokomat törölgetve, tikkadt ajkaimat nyaldosva áhítok némi enyhet e sok testgyakorlást követően... Az Iron Flames végre líraian kezdődik, kapunk némi csendes, akusztikus zöngét és erőstorkú barátunk is lecsillapszik. Lássunk csodát: nagyon szépen is tud énekelni, ha akar! No és ha van rá módja. A nóta kisvártatva persze beindul, ám mindvégig lassú marad, egy vérbeli metal ballada, de én már ennek is nagyon örülök. Igazi felüdülést nyújt s öt percig békén piheghetünk. A Through the Fire által visszatérünk a nyomatás placcára, ráadásul bele is lépünk a gázba derekasan. A nóta az album leglendületesebb, legélénkebb pontját képviseli.

Az ezt követő Devils Child is az album kezdeti élénkségét idézi vissza - igen helyesen. Rövid beépített monológjával, meditálós betétjével eme gondolatra kényszerít: bár több ilyesféle élettel teli, kevésbé monoton dalt kellett volna eddig végigrágnom! A Meet your Demon sem csatlakozik egészében a dögunalom marsok sorához, van önálló világa, méghozzá meglehetősen szikár és durva. A zárótételként funkcionáló Power of Evil pedig a maga nemében karcos, megfelelő lezárása a munkának.

Felemás érzést táplálgatok egyre. Ezen a rebellis anyagon akadnak erős húzónóták - csak sajna kis számban. A cuccot többször meg kellett hallgatnom, hogy legalább úgy-ahogy bejöjjön. A Macbeth (gy.k.: A Tragedy in Steel) első hallatra jobban tetszett, érdekesebbnek tűnt, de idővel elfogadtam, hogy ez a lázadós, motoros, bőrjakós, lobogó hajú anyag sem olyan rossz. Lehetne rosszabb is - de jobb is.

A hangzás ugyanaz maradt, miként a stílushoz való hozzáállás, a kemény, klasszikus, Digger-féle vonal céltudatos követése. Seifert szaki ugyanolyan karizmatikus, feje még csontosabb és kegyetlenebb, még teutonabb, mint valaha.