Shock!

Csizmaország ontja magából a bandákat, ha kell, ha nem. Ez az ötösfogat - ismertetőjük alapján - a power/progresszív vonal elkötelezettje. A banda alapkövét már 1991-ben lerakta a három testőr (bocsi, tesó): Andrea, Alex, illetve Pietro. Az évek folyamán persze számos tagcsere történt, sőt, Pietro 26 éves korában szívroham következtében meghalt. A zenekar ezt az albumot az ő emlékének ajánlja.

A rendkívül sötét, szellemalakos borítón némi romfalon kívül nem sok böngésznivaló akad, így nem is foglalkozom vele tovább. A muzsika számomra nem elég power - úgy is mondhatnám, erőtlen. Progresszívnek is csupán hellyel-közzel nevezhető. Kissé furcsállkozva állok a tény előtt, miszerint az énekes (akit talán Andrónak hívnak, talán nem, ugyanis az ismertető tele van hibákkal, krikszkrakszos jelekkel) egy Metallica feldolgozásokat játszó bandából érkezett. Hát, izé... Magas fekvésű, vékonydongájú hangja van - némi kappanos beütéssel. Hogy ezzel miként süvöltötte Hetfield bácsi témáit, halvány fonatom sincs róla, de jobb is így... A fiúk egyszer-egyszer próbálnak ugyan bekeményíteni (pl. The Old Walls vagy Time for Worlds Inside), de néhány marcona rifftől még nem mennek a Valhallába.

A nóták számomra helyenként értelmetlen, széteső tákolmánynak tűnnek. A nagy művészkedésnek "hála", beindulni is csak ritkán lehet rájuk... Hiányoznak a fogós témák, a fülbemászó dallamok. Talán túl szomorúak voltak a fiúk, hogy megkeressék őket. Viszont cserében meghallgathatjuk Malcolm drámáját nyolc percben. Drámaian hervasztó. Engem sajna nem győz meg. Amint kiveszem a lejátszóból, örömmel felejtem el végleg.

Ámen.