Shock!

A Room Of The Mad Robots majd' három évvel ezelőtti bemutatkozása egy csapásra a csapat rajongójává tett. A Mechanical Sound Empire egy olyan rendkívül változatos, ennek ellenére mégis egységes korong volt, amelynek zenei kavalkádjában a Tool fogott kezet a Panterával, miközben a háttérben az Alice In Chains és a Deftones tagjai elismerően mosolyogtak. Annak a lemeznek nagyon nagy pozitívuma volt még a (túl) sok más helyen is érdekelt énekes Vincze Andres ezerszínű énekstílusa, és a helyenként elhullajtott spanyol szövegek is. Azóta egynémely dolog megváltozott, Andres például már a múlté, ami igen sajnálatos tény, ellenben ez – ismerve a venezuelai származású énekes igazi vándormadár természetét - azt hiszem, a legkevésbé sem a csapat hibája. Helyére a Remembering The Steel Pantera-tribute zenekarból érkezett Mári Péter (vagy PT), és a csapat már vele lépett fel olyan nagyságok előtt, mint a Crowbar és Ozzy. Nem is vallottak szégyent.

Tavaly nyáron aztán érkezett új hallgatnivaló is, egy négyszámos EP képében, amely igazából már a kettes nagylemezre való felkészítést szolgálta, és hát... szóval, a The Universe Is Indifferent nekem bizony kicsit csalódást jelentett. A zene erényei (és a hatások) jobbára ugyanazok maradtak, mégis, kevésbé éreztem kreatívnak és rafináltnak a muzsikát, mint a debütáló anyagon. A fő homlokráncolást azonban nem is ez okozta, hanem az ének. PT-nek nincs rossz hangja, ez vitán felül áll, ugyanakkor úgy éreztem, hogy énektémái helyenként kimondottan sablonosra, hogy azt ne mondjam, unalmasra sikeredtek. Ez pedig egy ilyen izgalmas és fordulatos zenében utazó banda esetében meglehetősen nagy gubanc. Azért úgy voltam vele, hogy gond egy szál se, majd a nagylemezen minden a helyére kerül.

És most itt van az I Stray, rajta az említett EP négy számából három (sőt, a negyedikből is használtak fel elemeket), én pedig továbbra sem tudok érte maradéktalanul lelkesedni. Az EP-nél ugyan sokkal inkább a magaménak érzem, de valahogy még mindig nem az igazi. És egészen biztosan nem én leszek Peti legnagyobb cimborája ezért, de a fő gondom továbbra is az énektémákkal van. Itt van rögtön az Analyse Agony brutális nyitánya, amiben Berszán Miki gitárja szaggat, mint a gép, Csaba Andris basszusa a gyomrunkat leveri a bokánkhoz (már a nyitólemezen is csodásan szólt a basszus, most sincs ez másként!), viszont a címben szereplő két szó ugyanennyi hangon való kismilliószori elismétlése kimondottan idegesít. A kettes Sleeping Mind viszont az utána következő Bellow-val egyetemben a két kedvencem a lemezről. Maximális teljesítmény mindkettő, előbbi inkább groove-okban erős, míg a másik már az EP-n is a kedvencem volt, a lemez legkerekebb dala, amiben még némi kis színesítő jellegű, keleties betét is felbukkan, és frankón megmutatja, hogy mi is a legnagyobb plusz a ROTMR zenéjében: a két ütős, Kertész László dobos és Ónodi Gergely perkás, kongás, satöbbis hihetetlenül precíz összjátéka. Csak hogy korrekt legyek: ezekben a témákban PT hangja és leginkább Alice In Chainst és Deftonest idéző énekdallamai is maradéktalanul érvényesülnek, éppen ezért nem értem amúgy, hogy ha itt ennyire megy az együtt lélegzés, akkor máshol meg miért nem. A Breeding egyszerre zaklatott és elszállós-lebegős világa (Peti énektémái megint totálisan Layne Staley-t idézik!) továbbra is remek, úgyszintén az EP-ről már ismerős, lassabb húzású Idle, amiben Miki elegáns gitárjátéka érdemel kiemelést, ráadásul ebben hallható a legjobb refrén is.

Eddig ez kábé kilenc pont lenne, viszont a lemez második fele sajna már sokkal kevésbé acélosra sikerült. A hatos Stovepipe némi samplerrel megtámogatott egyszálgitárésénekes akusztikája tényleg szép-szép, viszont nem érzem benne azt a mágiát, amire hivatott lenne. A To Comply komoly súlyfelesleggel rendelkezik, szinte már sludge-os mocsok a drága, ami tök jó, csak hát éppen ennél gondolom úgy, hogy kevéssé illik hozzá az ének: mintha egy Crowbar döngöldére Chino Moreno danolna rá – bizarr, bár azért egyáltalán nem rossz. Az érdekes című There Were People In The Bible-t viszont sajna már az EP-n is kimondottan gyengének találtam, és most sincs ez másként, az éles témaváltásokkal kísérletező tétel nekem egyszerűen nem áll össze dallá, ugorjunk is! Mégpedig stílusosan épp a Jumping Frenchmen Of Maine (Bullseye Horde)-ra, ami a címéhez méltón igen különös tétel, kicsit szinte már pszichedelikusak azok az énekdallamok, miközben a ritmika meg törzsi jellegű, és nekem ez veszettül be is jön. A záró I Hide Light valahol hasonló hozzá, igazi mágikus pillanatokkal telepakolt utazás, (ha már úgyis az a lemez címe, hogy Elkóborlok), amiben a keménység is jelen van azért, talán kicsit túl hosszú ugyan a maga majd' kilenc percével, viszont legalább kifejezetten jó. Srácok, ezen az úton kalandozzatok tovább, a csapat jelen felállásához ez passzol a legjobban!

Ha az elmondottakhoz hozzávesszük azt is, hogy mind a kiállítás pazar, mind pedig Szabó Viktor barátom (nem mellékesen Watch My Dying gitáros) által a Pannónia Stúdió mélyén kotyvasztott hangzás is füleket gyönyörködtető, ráadásul a csapat mindig új utakat törő hozzáállásával is kimondottan szimpatizálok, akkor már megint ott kötök ki, hogy ez voltaképpen egy jó lemez, amit nincs szívem jobban lepontozni. Talán nem is kell, viszont ezzel együtt is ez most nem egy erős nyolcas.