Shock!

Négytagú olasz bandáról van szó, akikről már az avítt borító láttán is sejthető, hogy nem hétköznapi mjuzikkal állnak elibénk. A legalább körülbelüli érthetőség kedvéért idéznem kell az anyaghoz küldött ismertetőből: "avant-garde dark gothic". Mi több: érdekességként megtudhatjuk még, hogy a Katatonia stílusát vegyítik bizonyos new wave és darkpop (???) elemekkel.

Nos, meglehet... Inkább eltűnődöm azon, mit hallok... A nyitó Departures tüstént egy sejtelmes, lebegősen homályos, hét és fél perces szerzemény. Egy zajos, forgalmas, füstös vasútállomásról indulunk, de ettől eltekintve semmi határozottan kivehető nincs benne, kivéve a kellemes tónusú énekhangot. Még a gitárok sem körvonalazódnak egyértelműen.

A Single Handed végre elárulja, hogy voltaképp egy rockzenekar - még ha nem is kissé elvont - munkáját hallgatjuk. Szöveg talán négy sornyi van az egész cuccban "cuzámmen". A Club Epoque-ban időtlen ideig csak szörnyű nyöszörgést hallunk, zenét alig, aztán végre magukhoz térnek a fickók és felnyomnak néhány értékelhető hangot is. Aztán ismét jön a nyekergés...

Az End of Season - csodák csodája! - nincs elcseszve! Hijnye, a kvartett végre bekeményített és a stúdióban bolyongva megtalálták az erősítőket! Jó kis nótát eszkábáltak össze. Kicsit Moonspell-hangulatút, morcosat, karcosat, de én már ennek is úgy örülök, mint ebállat az újévi csontnak. Bár minden daluk ilyen klasszul sötét-vérbajos lenne... A Hero-val aztán megint nem sokat tudok kezdeni, bár egy fokkal életképesebbnek tűnik, mint elődei. Valóban avantgárdnak nevezhető bágyadt trombita aláfestésével és Francesco Grasso álmatag dallamaival. A Madeleine az End of Season szigorúságát, már-már hörgős előadási stílusát keveri a lájtosabb, elszállósabb alapszínekkel. A második hallgatóbarát nóta az albumon. Említésre méltó a Budapest Song nevű szerzemény, mely az alábbi érdekes alcímet viseli: Music from Baltikum Sheherazade. Hm... Szerencsére ez is a rockosabb, közérthetőbb darabok közé tartozik - bár hogy mi benne a kifejezetten baltikumi, az rejtély. A trombitaszó aligha. De köszi a dalért!

L'Enfante Italie - egyszerre francia és olasz, hát nem szép? A banda szemmel láthatóan fejébe vette, hogy egész Európát belevonja ebbe az utazgatós albumba. A nyúlfarknyi kis nóta mindössze némi Renato Pavezi-féle akusztikus pilinckából és háttérből szóló hablatyolásból áll. A végső Tiergarten pedig (alcíme: Komrad Kiev) végképp meggyőz arról, hogy ezek a fiúk nagyon be lehettek rúgva, amikor a térképet nézegették odahaza! Vurstlikra, össznépi banzájokra jellemző hangulatot teremtenek a tangóharmonika hangjával, ami "remek" összhangban áll az eltorzult-gonosz énekstílussal, mellyel Francesco az elborultabb nótákban rémisztget bennünket. Ha mindezt túléltük, kivehetjük a CD-t a lejátszóból és betehetünk valami pofonegyszerű, arcbamászóan nomád és egy nap alatt feljátszott albumot. Meg fogunk könnyebbülni...

Bocsesz, ha szörnyen földhözragadt, vagy lelkileg cizellálatlan lennék, de ez annyira "el van vonva", hogy számomra szinte teljesen emészthetetlen. Értem, mit akarnak: eredetiek lenni. Ez nagyjából sikerült is nekik, de kérdem én: ki fog erre rákattanni? Amúgy változatos, érdekes, melankolikus az album. Különleges, nemzetköziségre törekvő. Vagy mifene... De ehhez én pöttöm, szőrös és töppedt vagyok. Míg fel nem növök, addig számomra rejtélyes marad.

Fogalmam sincs, mit kéne a végére nyomnom pontilag. A rockos nóták elég jók, de a többiről tán egy-két merőben alternatív arcot kéne kifaggatni... Mivel azonban ilyen nincs kéznél, maradok én. Vagy mégsem? De. Na, most már mindegy! ...