Megkímélnék mindenkit a felesleges biográfiai adatoktól, úgyis tudja mindenki fejből, hogy a 80-as évek közepén indult svéd Roxette duója (Per Gessle és Marie Fredriksson) slágert-slágerre halmozott a hőskorszakban, majd Marie Frederiksson tumorja miatt hosszú kényszerszünetet tartottak a kétezres években. Nyolc év kihagyás után jelentették be, hogy újra dolgozni kezdenek, tíz év pauza után pedig itt az új album.
Mindig kockázatos, ha egy meghatározó zenekar (legyen szó akár a pop vagy a rock világáról) ennyire hosszú idő után újra beleveti magát az életbe. Első kérdésként rögtön az merül fel, hogy vajon tudnak-e még bármi újat mondani vagy leporolják a régi sablonokat, és abból raknak össze néhány slágert? Öreges nosztalgia az egész vagy friss erővel támadják meg a slágerlistákat? Vajon visszatér a régi lendület?
Nem tudom azt mondani, hogy a Charm School azonnal levett a lábamról. Legalábbis olyan értelemben nem, hogy nincs rajta olyan elsőre ütő sláger, mint a Joyride vagy a The Look volt annak idején, de nem is biztos, hogy szükség van még ilyesmire. Bár azért jólesne. Érett, felnőtt zenét rejt a Charm School, mindamellett, hogy rá lehetne fogni, hogy ezek a dalok készülhettek volna akár a 90-es évek elején is. Még a hangszerelés is azt a világot idézi, semmi csilivili túlzott modernizálást nem vetettek be azon kívül, hogy gyönyörűen szól a lemez.
Elsőre kicsit furcsának tűnt a gyors-lassú dalok szinte folyamatos váltakozása, soknak éreztem a lírai pillanatot, nem éreztem egy határozott ívet, amivel fokoznák a hangulatot, majd csendesen levezetik, és mondjuk még egyet robbantanak a végén. Pár hallgatás után kezdett helyrebillenni a mérleg nyelve, bár még mindig túlzásnak érzem az andalító perceket, de valamiért még mindig az motoszkál bennem, hogy oké, végigment a cd, de na és?... Egyfelől mondhatnám azt is, hogy a Roxette eszenciáját hallhatjuk ebben a negyven percben (végre egy zenekar, amelyik nem esett abba a hibába, hogy feleslegesen teletömi a CD-t mindenfélével, kizárólag azért, mert ráfér), de azt is, hogy elmerengtek a saját múltjukon, és marhára nem akarta kockáztatni semmivel. Megelégedtek a régi körökkel, úgyis futja abból néhány listás helyezésre. És ez így is van.
A lemez ígéretesen indul, a rockos Way Out előre borítékolhatóan koncertfavorit lesz, és máris jön egy lírai, ami bár szép, de túl nagyra sikerült a kontraszt. Majd ismét egy pörgősebb, kimondottan diszkós dalt kapunk (She's Got Nothing On (But the Radio). A következő Speak To Me-ről teljesen bizarr módon az angol Pure Reason Revolution ugrott be – vagy csak azonosak a gyökerek. Az I'm Glad You Called akusztikus gitáros merengés, és itt már erősödnek a Beatles hatások, ami az Only When I Dreamnél még jobban kiütközik, noha perpillanat ez a személyes kedvencem. Ebben a két dalban bizony ott van az a bizonyos plusz, amit máshonnan hiányolok. Innentől befullad a zene, a Dream On teljességgel felejthető, és az is kezd feltűnni, hogy bizony Per Gessle túl sokat engedte magát a mikrofonhoz Marie kárára. Az In My Own Way egy régesrégi dal leporolása, ki is lóg a többi közül hangulatában. Az After All megint színtiszta Beatles, de legalább az utolsó előtti Happy On The Outside-dal javítottak egy keveset a renoméjukon.
Az pedig mennyire bizarr, hogy a bakelit-verzióra két dalt másképp készült el, a No One Makes It On Her Ownnak hosszabb ideig örülhetnek a rajongók a Speak To Me-nek viszont pont fordítva, ebből egy gyorsabb verzió került fel. Nesze nektek gyűjtők, a Deluxe kiadásról és az iTunes-ról beszélve.
Nem tudom elhessegetni az érzést, hogy a Roxette biztonsági játékot játszik. Kár.
