Shock!

Természetes, hogy beindulnak pavlovi reflexeim, amikor amerikai power csapat lemeze kerül a kezeim közé. Pláne, ha valami extra mézesmadzag is jár vele: a Ruffians legfőbb vonzereje pedig nem más, mint az a tény, hogy Carl Albert, a néhai hangszálisten itt énekelt a Vicious Rumors előtt.

Fel is vettek vele egy EP-t 85-86 körül, ez meg is van kazettán valahol, de mivel valahogy még Carl hangjával sem tett rám különösen mély benyomást a zene, utólag már azt sem nagyon sajnáltam, hogy 2004-ben nem sikerült kijutni a Bang Your Headre, ahol a frissen „reuniált" Ruffians is fellépett. Ezzel együtt a reflexek maradtak a régiek és örömmel tettem be a lejátszóba az új Ruffians lemezt, amely – ha jól értem – a veterán státusz ellenére is mindössze az első teljes nagylemezük (több EP és itt-ott elpotyogtatott nóta után).

Lemezt indítani tudni kell: hát az egyszer biztos, hogy a ruffiánusok nagyon odatették a nyitónótát. Az I Believe kezdése egyszerűen ellenállhatatlan, tipikusan olyan kezdés, amely élőben bizony heveny libabőrt okoz a léggitáros riffekért lelkesedők soraiban. Rich Wilde énekes már rögtön Carl kiszállása után a csapat tagja lett és bár hangja teljesen eltérő karakterű, nem vall szégyent a nagy előd árnyékában sem (akihez óhatatlanul is hasonlítja az ember). Tipikus amerikai power metal énekes: karcos torok, (a tradicionális értelemben vett) durvább és lírai témákhoz egyaránt tökéletesen megfelel, talán Tim Aymarhoz lehetne hasonlítani, de nála azért jóval áriázósabb a stílusa, többet használja a magasakat és kicsit modorosabb. Szívesen meghallgatnám a fickót egy old school power-thrash zenekar élén is.

Az énekkel tehát semmi gond és innentől kezdve tényleg nem is lehet probléma a lemezzel, hiszen a hangszeresek is remekül teljesítenek: Craig Behrhorst és Chris Atchinson gitárosok összhangja példamutató és a ritmusszekció is nagyon együtt van. A dalok pedig abszolút a klasszikus US power hagyományok szerint íródtak, még az is lehet, hogy némelyik még a 89-es feloszlás előtt született. Semmi igazán kiugrót, meghökkentően újat nem hallunk, de erre nincs is semmi szükség. Aki egyszer rácuppant erre a műfajra, nem is keres mást, csak a jól ismert összetevőket: brutális riffeket, brilliáns szólókat és hatalmas énektémákat. Pont.

Akárcsak a Pharaoh esetében, itt is hallatszik, hogy veterán arcok nyomják a metalt – ezek szerint amilyen jó párhuzam volt Tim Aymar említése az éneknél, zenekarként annyira jó hasonlat a Pharaoh is. Aymarék lemeze mondjuk jobban tetszik, mert ők a komplexebb irányt preferálják, a Ruffians pedig abszolút a kő metal mellett kötelezte el magát, de ettől még nemcsak a nyitó I Believe hatalmas, hanem ugyanolyan ász a címadó tétel, a fogós Darkest Of Light („fire ist the darkest of light!"), a gyors Live By The Sword, sőt, líraiban is nagyon erős a csapat: a teljesen akusztikus It Ain't Over igazi gyöngyszem. Szerencsére Rufiék nem fárasztanak bennünket 65-70 perces albummal, így nem válik unalmassá a sablonok ismételgetése, ellenben nagyon élvezetes hallgatnivalót kapunk 46 percben. Hát basszus, mégiscsak sajnálom azt a kihagyott Bang Your Headet, ki tudja, mikor járnak ezek megint errefelé...