Shock!

Ez nem egy francia divatlap címe, hanem lelőhetetlen Rolf Kasparek cimboránk legfrissebb alkotása. Rolf, miután az egója kellőképp messzire üldözött mellőle minden élő és mozgó muzsikust, jobb híján saját maga tákolja össze az albumait mostanság. Erényére legyen megjegyezve: a dobolással egyelőre még nem próbálkozik önkezűleg... Nos, az eredmény magáért bazsevál...

Elöljáróban: a nóták egy része nem lenne eleve halálra ítélve, ám a pokolian röhejes, tompa/torz dobozhangzás azt is elcseszi, ami egyébként akár életképes is lehetne. A nyitány nyögvenyelős és lapos, ám az Angel of Mercy-től kezdve nagyjából az az eset forog fenn, melyet az imént lefestettem. Rolf, akit feltehetően zsinóros mentében, csípején berozsdált karddal fognak majd az utolsó útjára kísérni, ezúttal sem hazudtolja meg önmagát: csontvázakról, vámpírokról, háborúskodásról költ nótákat. Továbbra is igaz, hogy aki egy Running Wild albumot ismer, az jószerével ismeri a többit is. De ha szerencséje van, nem az utóbbi évek szüleményeibe botlik bele próbálkozásként, hanem az Under Jolly Roger, vagy a Death or Glory korszakot szimmantja meg... Mert ott még javában akadtak ízes-pofás dallamok. A Skeleton Dance semmivel sem rosszabb vagy gyengébb egy átlagos RW dalnál - kivéve persze a rettenet hangzását. Elképzelni sem tudom, Rolf tényleg ennyire elsüketült-e az idők folyamán vagy viccnek szánja ezt a soundot... A Skull & Bones talán az album legjobb nótája, egész emberesen belódul és felszántja a parti vizeket... Tipikusan ósdi, retro ízeket idéz mind a Born Bad, Dying Worse, mind a Black Gold - ehhez mérten nem is olyan rosszak. Nincs bajom a Rogues En Vogue-gal sem. Pár felejthető dal után aztán beköszönt a kötelező rétestészta: a The War, nem kevesebb, mint 11 percben. Ahhoz képest, hogy az első világháború véres eseményeit taglalja, egészen vidorrá sikeredett. Mint valami ünnepélyes, zászlólengetős felvonulás egy város főterén.

Aki mániákus gyűjtő, annak úgyis meglesz ez is, a teljesség kedvéért. De aki régen kedvelte főkalózunkat, az hallgassa inkább továbbra is a Tortuga Bay, Billy the Kid, vagy a Conquistadors patinás történeteit. (Szerintem az előző album kapcsán is effélét tanácsolhattam...) Mindazonáltal akadnak kellemes nóták, amelyeket hibátlanul lehetne élvezni, ha nem hervadna le a fülünk a kiábrándító megszólalástól. De lehervad.

A tartalom nem olyan rossz, viszont a kivitelezés sokat ront rajta. Szívem szerint külön értékelném a kettőt, a végső pont tehát e kettő átlagát jelzi.