Shock!

Adott egy hagymázas történet, mely arról szól, hogy ez a szerencsétlen csapat lelkesen rögzítette bemutatkozó albumát, amit - egy léha talján kiadó rosszvoltából - a mai napig sem sikerült megjelentetniük. Mert ezek a gaz olaszok csak a spagettit zabálják, sziesztáznak és lábáztatnak Velence kanálisaiban.

Balsorsú zenekarunk, némi vakarózást és körömrágást követően úgy döntött, jobb híján nekibuzdul és felvesz egy újabb albumot, hátha azzal több szerencséjük lesz - s lőn. Ím, itt a Primo Victoria, vagyis a kettes számú lemez, amely mégis a Sabaton debütáló anyagaként szolgál.

A borító szerint öt fiatalember alkotja a legénységet, közülük négy lóhajú. Nem rossz arány. A neten vizsgálódva azonban hat tagot leltem, szóval bizonyára gyarapodtak időközben. De hogy melyikük mit művel a bagázs keretein belül, azt ne kérdezzétek, mert hiába is jegyzeteltem szorgosan, amikor a mandolinos és az ukulelés fickó után a többiek hangszere a "beast" vagy a "deepthroat", akkor ott kezd befuccsolni a tudományom. A "deepthroat" kissé mást juttat eszembe. De náluk jelentheti akár az énekesi pozíciót is... (Akit izgat a srácok portréja, forduljon a honlapjukhoz.)

További rejtvényfejtés és találgatások helyett foglalkozzunk inkább a hangjegyekkel és a ritmusképletekkel. Akár mély torok énekel, akár nem, első hallatra öreg cimboránkat, Chris Boltendahl urat juttatja eszünkbe - noha az ő öblös, mély orgánumú hangja még Chris bősz-ráspolyos stílusán is túltesz - abszolút jó értelemben. Nem is hajókötélből, hanem inkább acélsodronyból gyártották a hangszálait. (Egyébként a muzsikusok többjénél felleltem a Grave Digger nevét a kedvencek között.)

Helyenként himnikus, kristálytiszta pure metal áramlik felénk, tömött kandúr vokálokkal és király dallamokkal. A nyitó Primo Victoria tüstént akkorát szól, mint egy ágyú. Remek hangzás - viagrás indítás! A földbe taposó, ezerrel nyomuló támadás csak fokozódik a Reign of Terror percei alatt. Eszement dinamika, tömény zúzás. Olyasféle erőteljes hatást keltenek, mint annak idején a Digger, amikor robbantott a Heavy Metal Breakdown albummal. A vastag riffek alá Daniel Myhr billentyűs szolgáltat finomító, ugyanakkor néha monumentalizáló hatást. A Wolfpack belassult hömpölygése és akarnok törtetése mit sem lazít a pórázon - viszont újfent akkorát himnuszoz a fülünkbe, hogy győzzük fellocsolni magunkat. A Counterstrike ismét szpídbe kapcsol és letarolja a maradék szürkeállományt is. Csöppet megbolondítja az eddigi, egyszerűnek tekinthető sémát a Stalingrad agyasabb szerkezete. Az Into the Fire visszahozza a Counterstrike lendületét. Eleinte megfontoltan mesél és zakatol, majd zúgó-búgó vokálokkal lép a gázra a Purple Heart. A Metal Machine pedig méltó módon zárja az anyagot fenséges, fülbemászó melódiájával. A kezdő nóta első pillanataiban kapott el a hidegrázós lúdbőrözés - és alig emlékszem percre, amikor alábbhagyott volna.

Az egyik legerőteljesebb, legkiválóbb klasszikus/power metal album, amit jó ideje hallottam. Őszintén gratulálok. Diggeres, régi Running Wildos arcoknak ugyanúgy bejöhet, mint a Hammerfall-típusú muzsikák kedvelőinek. Csalódás kizárva.

Ja, és a mafla olasz kiadó fulladjon bele a spagettijébe.