Shock!

Ugyan milyen elvárásaink lehetnek egy immár harminc éve üzemelő, annak idején stílust teremtő, de jó ideje éppen e stílus sablonjai közül kikeveredni képtelen zenekarral szemben? Jó kérdés, hogy vajon maguk a Samael teremtő erejét jelentő Locher testvérek milyen elvárásokkal indultak neki a tizenegyedik sorlemezük elkészítésének. Elég lesz-e, ha csak hozzák a kötelezőt, kell/lehet/tudnak-e egyáltalán megújulni ebben a közegben, vagy ez a banda éppen akkor maradhat szerethető, ha mindig csak apró kiigazításokat eszközölnek a jól ismert arculaton? A szokásosan nagyratörő promószöveget („ez lesz az egyik legfontosabb lemezünk" stb.) persze e helyen sem érdemes túl komolyan venni, ugyanakkor tény, hogy abból a műhelyből nem érdemes már komolyabb újdonságokra számítani, amely a Passage albummal képes volt mindenkit meghökkenteni, hat év várakozást követően viszont csak annyi izgalmi faktort képes beletenni a friss produkcióba, mint amit a Hegemonyból kihallunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy utóbbit ne lehetne élvezni.

Jellemző, hogy a Samael felől az utóbbi években érkező hírek közül messze az volt a legérdekesebb, hogy W.A.R. (vagyis Worship And Ritual) néven útjára indították saját klónjukat is, amely néven értelemszerűen a mára sűrű homályba veszett első két albumukról játszanak, mindenféle szintis bűvészkedés nélkül, a zeneszerző Xy-t ismét a dobok mögé ültetve. Elképzeléseim szerint roppant felszabadítóak lehetnek számukra is ezek a nosztalgiakörök, hiszen az a hozzáállás és zenei stílus, ami a Worship Him és a Blood Ritual lemezeket annak idején jellemezte, már nyomaiban sem mutatható ki a modernkori Samael zenéjében. A svájci kvartett karrierjének legizgalmasabb fejezete persze még csak ezek után kezdődött meg, amikor a Ceremony Of Opposites – Passage – Eternal sorral addig példátlan módon írták át a black/extrém metal szabálykönyvét. Ezekben az években a két Locher jóval gyorsabb tempót diktált a fejlődésben annál, amit akár saját táboruk is követni tudott volna, így logikus volt, hogy eljutnak majd ők is arra pontra, amikor befejezettnek érzik saját művüket, és a továbbiakban már inkább a kész alkotást csodálják.

A mából visszatekintve, nekem úgy rémlik, hogy a 2004-es Reign Of Light volt tőlük az első olyan anyag, amelyre már nem tudtam a szokott lendülettel felkapni a fejem, és erre bizony azóta sem igen volt okom. Az a megállapítás pedig, hogy a Hegemony dalai lazán felcserélhetők bármelyik tétellel erről az albumról, számomra annyit mond, hogy a nagy vihar lecsillapodtával a Samael az utóbbi másfél évtizedben biztonsági játékot játszik, a tábor pedig megtanulta elfogadni ezt a helyzetet. Hogy ne csak az állandóságról szóljon ez a cikk, ne hallgassuk el, hogy másfél évtized után újra tagcsere történt a svájciaknál, még ha ez a gyakorlatban csak annyit jelent, hogy egy jóval megjegyezhetőbb nevű basszusgitáros arcot (Drop) sikerült leigazolni a távozott Masmiseîm helyére. Igazából arra sem mernék megesküdni, hogy gitáros társával (Makro) együtt ténylegesen felbukkantak volna a stúdióban, esetleg Vorph és Xy intézett volna mindent a jóbarát Waldemar Sorychta (hiszen ő is itt van újra) társaságában. Mindegy is, az efféle apróságok sosem számítottak sokat a Samael háza táján, ahol mindenkinek kialakult az évek során a pontos szerepe.

Meglepő lehet ezek után, ha azt mondom, hogy kimondott élvezettel hallgatom a friss anyagot, talán a lemezszünet is jót tett, de mindenképpen azt érzem, hogy sikerült a maximumot kihozni az új témákból. Ennél kevesebb persze nem is lehetett a cél, ha olyan számcímekkel dobálózunk, mint a címadó vagy a Samael (!), netán a Black Supremacy. A dalszövegekbe tekintve a közepesen minőségi közhelyhalmozáson (ld. „Black is the new white") túl azért találkozunk némi meglepően direkt társadalomkritikával is (Red Planet), ami náluk újdonság lehet. Valódi meglepetésnek azért talán csak a Beatles-dal (Helter Skelter) roppant pofásra sikeredett átgyúrását nevezném, de különösebben még ez a tétel sem lóg ki a lemezről, a többi pedig pláne nem. Aki eddig is szívesen hallgatta a Samael diszkószimfóniáit, annak nem lesz különösebb gondja a Hegemonyval, hamar beleülnek a fülbe a témák, és ha ez megtörtént, óriásiakat lehet légszintetizátorozni az itt tálalt, bő háromnegyed órányi műsor alatt. Aki pedig ennél többet vár, netán Passage-kaliberű forradalomra számított, annak azt tudom mondani, nézzen körül inkább máshol, mert a Samael már régóta nem foglalkozik falak és tabuk döntögetésével.

Korrekt iparosmunka, se több, se kevesebb. Meg egy fél pont az igyekezetért.