Shock!

Megjelenésének másfél évtizedes jubileumát ünnepelte idén az atmoszférikus/szimfonikus black metal egyik (túlzás nélkül) klasszikusa, a Dimmu Borgir Enthrone Darkness Triumphant albuma. Ott és akkor kezdődött el valami, amit egyesek szimplán a műfaj kiárusításának, megint mások egy új zsáner kiteljesedésének tartanak. Tény, hogy a Dimmu nem volt klasszikus értelemben vett úttörője a fent nevezett irányzatnak, ők csupán fogyaszthatóvá tették a szintivel felhabosított és áramvonalasra formált black metalt, nem mellesleg néhány megkerülhetetlen alapművet azért elhelyeztek a térképen. Lehet vita tárgya, de az én értelmezésemben az ezredforduló tájékán a norvégok is ellőtték puskaporukat (a Puritanical Euphoric Misanthropia albumot produkciós és zenei értelemben is megfejelhetetlennek tartom), és/vagy az őket támogató áramlat ereje is megfáradt addigra. Bár nevezett csapat a maga köreiben azóta is töretlenül népszerű, a megújulás kényszerét nyilván ők is magukon érzik. Mindezt azért tartom szükségesnek előrebocsátani, mert mindez innentől kezdve a brit Saturnian problémája is.

Az Indie Recordings új felfedezettje ugyan a Dimensions albummal még csak most debütál, Traces néven már 2007 óta köztünk élnek, és a jogelőd formációban egy EP-t is kiadtak pár évvel korábban, Reflections Of A Forlorn Sun címmel. A stíluskonform módon komolykodó intro után körülbelül 6,66 másodpercre van szükség ahhoz, hogy a Saturnian kapcsán Stian „Shagrath” Thoresen és hullafestésű bandája a hallgatónak eszébe jusson. Nem meglepő az sem, hogy az újkori Dimmu soundért is felelőssé tehető Russ Russell nevét látjuk a borítón, a brit banda hangzása is szinte szikével lett méretre szabva. A tolkieni mesevilágot idéző női ének színre lépésével azután a Crade Of Filth utánérzések is megérkeznek, a gitármunka (bár inkább csak a szándék) pedig olykor kézzelfogható ihsahni örökséget mutat. És ennyi tulajdonképpen, mélyebben szükségtelen az undergroundba merülnünk, hogy a readingi ötös zenei hatásait feltérképezzük. Mestereikhez képest a Saturnian már most úgy tud tehát megszólalni, ahogy az a Dimmunak csak a 21. századba érve sikerült, az önálló elképzeléseket és a dalszerzői tehetséget ellenben szinte nyomozni kell. Lehet egy lerágott csontot is bombasztikus hatásúra fényesíteni, de például a norvégoknál is előszeretettel alkalmazott, szimpla triolás riffelést 2012-ben már nyugodt szívvel lehetne nyugdíjba küldeni.

Aki úgy látja, jól látja, a britek ilyetén debütálása jó alkalmat teremt a kritikus számára, hogy egy kicsit ezen a rendkívül sok ellenérzést is tápláló műfajon köszörülje a nyelvét, de ezt jelen esetben azért is tehetem, mert a Dimensions egyetlen valóban maradandó momentumot sem tartogat – pusztán egy kvázi tökéletesen megszólaló stílusgyakorlat, annyira az, hogy néhol hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem is élő emberek rögzítették. A vokál is pontosan annyira durva (és persze, ahol kell, fülbemászóan édeskés), hogy emésztési zavarok nélkül befogadható legyen, a billentyűs témák önmagukban pedig bármelyik B-kategóriás természetfilm háttérzenéjeként megállnák a helyüket. Amúgy nincs is ezzel baj, csak azt ne mondja nekem senki, hogy ebben az elfajzott keverékben bármi extrém is akad, vagy akár egyetlen pillanata is új távlatokat nyithat a dallamos black/dark/akármilyen metal számára.

A Saturnian ezzel a jól pozícionált albummal könnyen megtalálhatja a közönségét, és azután idővel talán saját hangját is, akik azonban még ma is szeretnek (és vágynak) meglepődni egy-egy bemutatkozás kapcsán, nagy nyugalommal kerüljék el ezt az anyagot.