Shock!

A borítón és a CD-n ott áll a figyelmeztetés, hogy maximum hangerőn illik hallgatni a lemezt. No, akkor tekerjük egy kicsit feljebb... A Satyricon teljes tagsága, azaz Satyr és Frost roppant gonosz módon kifestve pompázik a borítón. Norvégia egyik legeredetibb black bandája immáron a Nuclear Blast szárnyai alatt adta ki jelen albumát, az Intermezzo II minialbum után.

Nos, a zenét hallgatva meg kellett állapítanom, hogy a black metalból korántsem veszett ki az élet, nem üzletiesedett még el teljesen, mert a Satyricon 7-8 perces nótái teljese mértékben meggyőztek arról, hogy bőven akad még fantázia a műfajban. Hogy milyen a Satyricon ma? Gyors, helyenként rendkívül komplex, igazán atmoszférikus és gonosz, sőt, impozáns, néhol meg olyan súllyal húz, hogy csak lestem és bőszen bólogattam. Mindez persze 1-1 dalon belül, nem ám elaprózva! Nem könnyű hallgatnivaló, az tény, de megéri a fáradságot. A hosszú nótákba első hallgatásra el lehet merülni, érdemes minden alkalommal csak egyre összpontosítani és befigyelni az apróságokat, a részleteket. Mert az akad bőven, nem kellett ötletekért a szomszédba menniük. Ha death metalban a Death a komplexitás csúcsa, akkor meg merem kockáztatni, hogy black-ben meg a Satyricon az. Már az első két tétel után úgy éreztem, mintha egy egész albumot meghallgattam volna. Itt-ott két dal között rövid kis betétek díszítik a lemezt ellazulásképpen. Már ha el lehet lazulni ilyen zene közben...

Hogy miért Rebel és miért Extravaganza arra nem sikerült rájönnöm, viszont az érdeklődők nyugodtan begyűjthetik, csalódás kizárva! És ami igazán lényeges, ebből a zenéből aztán igazán árad a sötét hangulat, nem csak híresztelik róla.