Shock!

A 2004-ben alakult, svéd Scar Symmetryt túl egyszerű lenne csak úgy besuvasztani a manapság már túljátszott és kifulladásban lévő hörgős/dallamos prog/power/death metal közegbe, még annak ellenére is, hogy ők is pontosan ezt a fajta stílust művelik, amely – mondjuk ki őszintén – sokunknál elérte azt a pontot, hogy egyre inkább nehezünkre esik még többet befogadni belőle. Újszerű, igazán előremutató csapatokat mostanában már ebben a szférában is csak nagy ritkán találni, de én mégis kiemelném az észak-európaiakat, mert – az elcsépelt stílustól függetlenül – ők még bizony tudnak nagyszerű dalokat írni, ha akarnak.

A másik dolog, ami izgalmassá teszi számomra a bandát, a futurisztikus, sci-fibe illő mondanivaló, amely legújabb művüket is jellemzi: a lemez egy trilógia első darabja is egyben. A transzhumanizmus köré épített sztori nagyon is valóságos problémákat feszeget, hiszen a hallgató elé vetített biokibernetikai jövőkép akár be is következhet egy pár évtizeden belül. A témának hatalmas irodalma van, meg persze rengeteg híve, támogatója és ellenzője is egyben, amibe nem is bonyolódnék most bele. A történet lényegében a mozgalom által hangoztatott szükségszerű beavatkozásról szól, ami a betegségektől, fogyatékosságtól és öregedéstől mentes, tökéletes emberi lényt szeretné megteremteni a biotechnológia eszközeivel. Az emberi érzelmek keverednek itt a gépi mechanikussággal és a mesterséges intelligencia már manapság is félelmet keltő aspektusai jelennek meg ebben a történetben. A koncepció értelmi szerzője a kezdetektől jelenlévő ritmusszekció dobosa, Henrik Ohlsson volt.

A zenekarban történt némi változás is a kezdetek óta, ugyanis a kiváló hangi adottságokkal rendelkező Christian Alvestamot – sokunk bánatára – elszólították másfajta érdekeltségei, és az egyik meghatározó dalszerző, a billentyűs/gitáros Jonas Kjellgren is elhagyta tavaly a bandát. A csapat motorjának számító alapítótag gitáros/billentyűs, Per Nilsson azonban szerencsére még itt van, és csak úgy ontja magából a jobbnál jobb szerzeményeket. Sőt, ez az első alkalom, hogy ő producerelte, keverte és maszterelte szinte a teljes új anyagot. A hangzás atom, bár egy kicsit ugyan lélektelen, ami viszont alapvetően nem is jelent akkora problémát, hiszen ezekhez a gépies ritmusokhoz és zakatoló riffekhez némileg talán illik is ez a fajta kilátástalanságot sugárzó, érzelemmentes megszólalás. Énekesposzton is két új emberrel gyarapodott a társaság, de ők sem kezdők már, hiszen 2008 óta erősítik a felállást. Roberth Karlsson a hörgős témákat szállítja, Lars Palmqvist pedig a tiszta énekért felelős.

A csapat első három lemeze tele volt jó nótákkal, ezek közül is a Holographic Universe a személyes kedvencem tőlük. Itt még Alvestam töltötte be az énekesi posztot, és a Morphogenesis, a Ghost Prototype vagy éppen a címadó nóta igazi csemegének számít a műfaj kedvelőinél. Jó hír, hogy a mostani termésben is sikerült megközelíteni a hat évvel ezelőtti dalok színvonalát. Az előző két anyag kissé helyben topogás volt, de az újat erősebbnek érzem. Talán most érett össze tökéletesen a néhány éve együtt zenélő társaság, és visszakapaszkodtak arra a szintre, ahol ezt az egészet már a kezdetektől fogva, magas színvonalon elkezdték. Ott van például a harmadiknak elővezetett Limits To Infinity, egy ezüstösen csillogó, fémes környezetbe ültetett nóta, olyan megadallamos refrénnel, amitől bármelyik AOR-banda elszégyellheti magát. Ez a dal úgy tökéletes, ahogy van, simán a zenekar egyik leghatalmasabb pillanata. A jövő dobosnemzedéke is felkötheti a gatyáját, mert Ohlsson olyan precíz dolgokat művel itt, hogy az ember néha azt hiszi, tényleg egy android ül a bőrök mögött. Bár a hörgés eléggé egysíkúnak tűnhet, és egy idő után talán fárasztó is, de szerencsére Palmqvist mesterien fel tudja oldani a mozaikszerű témákat tökéletesen kidolgozott, többszólamú vokáljaival.

A Cryonic Harvestben úgy hallom, Nilsson sem feledkezett meg a mélyekről héthúros hangszerén, és a The Spiral Timeshiftben sem kell sokáig kutatnunk a jóféle dallamok után. A Necromancers szintén az album legjobban sikerült pillanatai közé tartozik. Egy szaggatott pre-kórussal megtámogatott, hatásos billentyűmotívumokkal színesített szerzeményt hallhatunk ismét, óriási refrénnel. Ezt megint nagyon odatették, de az utolsóként felcsendülő, tíz perc feletti, elmebeteg címmel megáldott Technocalyptic Cybergeddon sem fullad unalomba, a végére pedig megint odabiggyesztettek egy felejthetetlen melódiát. Ez az utolsó nóta is bizonyítja, hogy a dalok – ha úgy tetszik – egyre progresszívebbek, és szerteágazóbbak is az eddigieknél, de ahogy már említettem, szerencsére eközben a szemtelenül fülbemászó énektémákról sem feledkeztek el, amelyek többet jelentenek bármilyen összetett dalszerkezetnél.

Akárhogy is nézzük, a Scar Symmetry nem híve a fércmunkáknak. Produkcióikon egyértelműen hallatszik, hogy abszolút minőségi munkát végeznek, beleadják a legjobb tudásukat, és próbálnak egyre jobb, igényesebb dalokat írni. Hosszútávon persze ők sem fognak világot megváltani, de ne is legyenek ilyen ambícióik: ha úgy vesszük, éppen elég sikeresek – szigorúan a műfajukon belül –, és ha a The Singularity következő fejezeteire is hasonlóan egységes és kiemelkedő pillanatokat tudnak összehozni, én már elégedett leszek. Manapság már ritkán fordul elő, hogy ebben a műfajban a körmeimet rágva várakozom egy új lemezre, de az ő esetükben kíváncsi vagyok a folytatásra.