Jó sokat kellett várni erre a lemezre, az biztos. Hol a korábbi kiadó körüli huzavona tartotta vissza a srácokat, hol a folyamatosan cserélődő zenekari tagság, egy ideig csak a bőgős frontember Nagy András és a dobos Schönberger Zoltán képviselte a csapatot, akik köré a lemez idejére csatlakozott Neubrandt István (gitár), Horváth P. András (gitár), Kondor Tamás (nem állandó billentyűs), Pál Zoltán (harsona) és Pintér Róbert (trombita).
Nem részletezem, hogy ki marad a zenekarban, illetve koncerteken ki fog játszani, erre majd egy későbbi interjú ad választ, mondjuk fogalmam sem volt, hogy lehet egy kerek nagylemezt összehozni így, anélkül, hogy maga a zene széttöredezne a háttérben kavargó történések miatt. No lássuk.
Bevallom, elsőre nem fogott meg a lemez annyira, mint vártam. Csak szép lassan, ahogy mind többet és többet hallgattam. Az intro utáni nyitó dal lendülete után a harmadik (Death in Torment) dallamossága és apróságokban előtűnő "szírblisszessége" az egyik kedvencemmé avatta a dalt, hangulatos, hosszú nóta, az akusztikus, trombitás elszállástól a gyors részekig minden benne van, és még egységes is tudott maradni. Na jó, itt fellélegeztem azért, a Sear Bliss marad a helyén, mármint a hosszú évek óta tartó sikerek után sem fog leszállóágba fordulni, örüljetek black metal rajongók, én is azt teszem. Pláne mikor a Labyrinth of Pain letarolt, egyszerű, de hatásos riffel indít, benne van a feeling, ami a dal harmadik harmadának elején csúcsosodik ki, el kell ismerni ez a legkerekebb tétel az albumon.
Ahogy korábban említettem, elsőre nem fogott meg a lemez, és most ahogy hallgatom és rovom soraim, szinte minden dalt külön tudnék elemezni, melyikben mi tetszik, és miért. Mindegyik számban ott figyel valami apróság, kis ötlet, amitől maradandó marad, töltelékdalnak nyoma sincs, az egyszer biztos. Ki kell emelnem még Schömi játékát, sokkal izgalmasabb dolgokat üt, mint eddig, főleg a lemez második felében lévő számoknál vehető észre a fejlődés. Remélem ez csak fokozódni fog a későbbiekben!
A hangzás mérföldekkel jobb, mint az előző lemezé, sajnos ott a keveréssel elcsúsztak, pedig hangulatokban gazdag a The Haunting, még ha nem is a sebességen van a hangsúly. Szóval jobb lett a Grand Destiny hangzása, de még mindig nem az a kristálytisztán csilingelő, amit elvárnék egy ilyen zenétől. A borító a csapat "házi festője", Kris Verwimp munkája, az elmaradhatatlan madár most egy meztelen nőalak felett szárnyal.
Fellélegezhettek ti is, a Sear Bliss megmaradt hazánk egyik legjobb black csapatának, őszintén szólva nem hittem volna, hogy ilyen remek anyagot hoznak össze ennyi tagcsere és bonyodalom után. Pedig igen.
