Shock!

Képtelen lennék értelmesen megfogalmazni, miért, de az utolsó Shadows Fall album, a 2007-es Threads Of Life nem lett nálam olyan gyakran hallgatott kedvenc, mint két elődje. A helyén volt rajta minden, de valahogy mégsem kaptam úgy el a massachusettsi csapat hullámhosszát, mint a The Art Of Balance-nél és a The War Withinnél.

A banda korábbi jó iramú előretörése is megtorpanni látszott az előző albummal: hiába szerződtek az Atlantichez Amerikában, nem tudtak előrelépni, így aztán a Retribution saját gondozásban kerül a boltokba. Ma már úgysem ezen múlnak a dolgok...

Nem vártam igazán sokat a Retributiontől, mondván, úgyis beálltak már egy szintre, de az embert mindig érik kellemes meglepetések... A Shadows Fall persze nem bújt ki a bőréből, ugyanazt az egyszerre hagyományőrző és modern metalt nyomják, amit eddig is, a dalok viszont erősebbek, mint legutóbb, és némileg a zenei horizont is tágult. Fülbeötlő például, mennyire rágyúrtak most az énekfrontra, a vokálokra, a minden eddiginél fogósabb refrénekre, ami jót tett nekik, ezen a téren ugyanis kétségtelenül volt még hová előrelépniük. Már az intro után berobbanó 7 perces nyitónótában, a My Demise-ban is meglepik az embert (nemcsak a megizmosított dallamokkal, hanem a neoklasszikus beütésű szólókkal is egyébként), az igazi állkapocs-csattantó azonban a Still I Rise, ehhez foghatóan remekül megformált többszólamú vokálmegoldásokat ugyanis eddig még soha nem hallhattunk ettől a csapattól. És milyen jól áll nekik...

Ének tekintetében tehát egyértelműen ez az eddigi legerősebb Shadows Fall anyag, és nemcsak a bivaly kórusok miatt: Brian is erőteljesebben, karakteresebben hozza magát, mindvégig ügyelve arra, hogy ne lépjen túl amúgy erősen limitált adottságain. Előadásában ennek köszönhetően kissé felerősödött az olyan klasszikus thrash torkok hatása is, mint például James Hetfield vagy Chuck Billy. Ami pedig a zenét illeti, mára ezeknél az arcoknál is végleg el lehet felejteni az amúgy is lejárt metalcore titulust: inkább amolyan modern thrash / groove dolog ez a műsor jellegzetes hardcore-os kiállásokkal, a göteborgi beütések viszont egy-két átkötést, riffet leszámítva szinte teljesen eltűntek. És persze szokás szerint nemcsak a Matt Bachand – Jonathan Donais gitárduó alakít nagyot, hanem Jason Bittner is a dobok mögött.

Ami ugyanakkor a legfontosabb: baromi jó, változatos dalokat írtak. Legyen szó a Warról (melyben Bob Marley szövege kapott hamisítatlan Shadows Fall-os zenei alapokat), a nem kevés klasszikus Metallica feelinggel elővezetett The Taste Of Fear – Embrace The Annihilation kettősről, az ultrathrash A Public Executionről vagy a Lamb Of God torok Randy Blythe-tal megerősített, brutálisan súlyos lánctalpas riffekkel felvértezett King Of Nothingról, ezek bizony mind-mind nagyon ott vannak a szeren. A két legnagyobb favorit ugyanakkor a lemez második felében bújik meg. Az egyik címe Picture Perfect, félig-meddig lassú alapokra építkezik, majd belendül, és egy hihetetlenül okosan megírt, kiverhetetlen refrénben csúcsosodik ki – az ember agyában itt is szüntelenül villódzik egyébként a Metallica felirat –, a másik pedig a záró, 6 és fél perces Dead And Gone, ami egyszerűen mindent magában foglal, amitől csak jó a Shadows Fall: óriási gitártémák, virtuóz szólók, tökéletesen elcsípett tempók, kiérlelt dalszerkezet, és egy olyan refrén, amitől legszívesebben átugranál a falon. Tényleg perfekt a kép...

Európában sajnos inkább kultikus kedvencnek számít ez a csapat, mintsem igazán ismert névnek, Magyarországon pedig amúgy is sikknek számít előítéletekkel közelíteni a metalcore hullámmal felbukkant zenekarokkal szemben, így aztán sok esélyt nem is látok rá, hogy a helyzet megváltozzon. A Retribution ettől még persze simán az év egyik legjobb metal albuma marad.