Shock!

A Shatter Messiah Curran Murphy gitáros zenekara, aki jó néhány éve a Nevermore, illetve az Annihilator kötelékeiben fordult meg. Nem meglepő, hogy a Shatter Messiah a két zenekar hatásaiból építkezik, valamint azon sem csodálkozhat senki, hogy Curran nem keveset tanult a két Jefftől (Loomistól és Waterstől) riffek és szólók terén.

A God Burns Like Flesh a csapat második lemeze, kilenc adrenalinpumpa hallható rajta: jófajta thrash/power arculcsapás, technikás riffekkel, dallamos énektémákkal, ahogy azt illik. Némelyest érthetetlen saját magam számára, miért kerülték el eddig a figyelmemet, hiszen szinte minden tekintetben „nekem való" zenét játszanak.

A csapatban a totálisan sikertelen Archetype zenekar egykori torka, Greg „Wags" Wagner ereszti ki ráspolyos hangját, aki hallhatóan a klasszikus vonal énekesein nőtt fel, viszont az általa alkalmazott nagy adag reszelő miatt egy fokkal durvább a zene összhatása olykor, mint a fent említetteké. Igaz, nem olyan egyéni torok, mint Warrel Dane (Annihilator vokalistákat nem mondanék, volt számos, inkább rosszabbak, mint jobbak), de határozottan nem rossz, amit művel, noha azért elereszt néhány roppant tipikus Warreles énektémát. Be kell vallani, azért hosszú távon elég egyformákat dalol, be lehet punnyadni tőle a lemez végére.

A kétmillió riffet tartalmazó dalok némelyike helyenként kísértetiesen hasonlít bizonyos Nevermore nótákra, ami nem túl meghökkentő, viszont konkrét nyúlásokat azért sikerült elkerülni (na jó, határesetek előfordulnak, de nem mondom el melyik nóta és honnan ered). Mindehhez Robert Falzano (szintén ex-Annihilator, de ki nem fordult meg Jeff Waters mellett?) dobos szolgáltatja a mondhatni nem túl komótos ütemeket, bőségesen kihasználva a kétlábdob adta lehetőségeket, én meg csendben örülök ennek.

Nem mondom, hogy minden nóta gigantikus telitalálat, igazából a riff-hegyek és bombasztikusnak szánt énektémák görgetegéből a megjegyezhetőség hiányzik, nagyon elférne néhány még fülbemászóbb refrén (nem csak amolyan wannabe-módon, ahogy sikerültek), a lemez végén rátelepszik az emberre a zene töménysége. Érdekes módon a Biomechanical is beugrott némelyik nótánál, viszont pont ugyanazt hiányolom mindkét csapatból: több fogósságot.

Mindezek ellenére kimondottan erős lemezt készítettek, még ha az év legjobbjai közé nem is verekedte fel magát, de szerethető úgy, ahogy van, energia meg hallhatóan annyi elfért benne, mint egy kitörni készülő vulkánban, noha tartok tőle ezt a csapatot is kb. ugyanannyira méltatlanul kevesen ismerik, mint az Archetype-ot, annak idején.
Ha bármikor erre vetődnének, nem kérdés, hogy azonnal megnézném őket koncerten, valamint ideje utánanézni az előző lemezüknek is (esetleg ha valakinek megvan, dobjon meg egy maillel, sehol az égvilágon nem találtam meg). Izgalmasabb thrash/power rajongóknak mindenképpen ajánlott megismerni.