Shock!

Régóta érlelődött bennem, hogy érdemes lenne újra felvenni a fonalat az erdélyi Siculicidium kapcsán, akikkel igazán autentikus szeretlek-is-meg-nem-is viszonyom alakult ki az évek során. Még csak azt sem mondom, hogy a kapcsolatunk már az alapoknál elromlott, mégiscsak black metalról beszélünk, ráadásul nihilista, a zenét ugyanakkor véresen komolyan vevő hozzáállásuk mindig is megfelelt annak, ahogy én is gondolkodom a feketefémről. Magas labdák tömege pattog most felém, de tény, hogy az a bizonyos Hosszú út az örökkévalóságba rendesen kifárasztott annak idején, és miközben legjobb bizonyságát adom annak, hogy a gyűjtő egy speciális állatfaj, hiszen a Sicu-diszkográfia (részben ugyan érintetlenül, de) ott figyel a polcomon, bevallom, némi félelemmel vágok neki az újabb nagy kalandnak. Ezúttal ráadásul nem is egy, hanem mindjárt két LP-nyi mennyiségű, gyanús színű desztillátummal kell megküzdeni, mert Lugosi Béla énekes/szövegíró és Pestifer gitáros fantáziája különösen termékenynek bizonyult az utóbbi időben.

Szóval két lemez van terítéken, amelyek ugyanazon a napon láttak napvilágot, és amelyek közül A halál tengely képviseli a hagyományaihoz hű Siculicidiumot, míg Az elidegenedés melankóliája mindazt, ami az előbbi körbe a főhősök szerint nem fért bele. Ez kétszer negyven percnyi zenét jelent, kis túlzással majdnem annyit, mint amennyit az inkább EP-gyártásban aktív brigád az elmúlt bő húsz (!) évben összesen produkált. Egy komplett évtized elsuhant az emlegetett Hosszú út... kiadása óta, a végtelenül konok transzilván arcok környékéről közben semmi olyasmi hír nem érkezett, ami az ott felvázolt koncepció megbolygatásával ért volna fel, és ez egyszerre jelentett jó és rossz hírt is. A második sorlemez tényleg felért egy vaskosabb büntetéssel, ennek letéteményese pedig alapvetően Möszjő Lugosi volt, abban ugyanakkor kétségtelenül van valami tiszteletreméltó, amikor valaki csak azért sem hagyja holmi befogadhatóság és hallgathatóság oltárán feláldozni az integritását. Meggyőződésem, hogy a Siculicidium traktorját a legmagasabb oktánszámú beleszarással tankolják.

Az ám, de ha valaki ennyire hegyeset köp, annak nagyon jónak is kell lennie a maga dolgában, ellenkező esetben csúnyán körberöhögik, ahogy tulajdonképpen én is tettem a Hosszú út... kapcsán. Nem gondolom, hogy az elmúlt évek sokkal megengedőbbé változtattak volna, ugyanakkor ezt a dupla lemezt olykor egészen közel engedtem a szívemhez, hiába kornyikál a háttérben a kísérlet eredendő hiábavalóságól a drága Béla. Úgy gondoltam, hazai pályán illik kezdeni az újbóli kapcsolatfelvételt, ezért A halál tengely talált utat először a lejátszóba. Ha a cím kapcsán neked is az az érzésed, hogy a fülbe érve elbotlik és hasra esik a szókapcsolat, meg tudlak erősíteni ebben, és az a tény, hogy angol nyelvre The Axis Of Deathként ültették át, újabb adalék ahhoz, hogy itt valami nem stimmel. Az igazi persze az lenne, hogy ha a csapat bevallaná, hogy nyomdahiba terméke a cím, de pont nem érdekelte őket – ez esetben újfent megemelném előttük a kalapom. Persze összességében tényleg minimális ennek a jelentősége.

Amit a lemezen hallunk, az alapján azt vélelmezem, hogy Bélának és Pestifernek ezúttal nem volt egy teljes nagylemezre elegendő zenei muníciója, így az anyagot keretbe foglaló Voltak / Haláltengely párost rendesen túl is nyújtják, összesen közel tizenhárom percről beszélünk, egy-egy intróra és outróra elegendő zenei/szövegi tartalommal. Örömmel adnék hírt róla, hogy a kezdeti bágyadtság után frissen és üdén vág pofán a Nagyanyó kenyér, de az a helyzet, hogy ez a jószagú tétel egy az egyben a korai Siculicidiumot idézi, miszerint a sarokban összegömbölyödve várod a végét, és tényleg, igazán reméled, hogy az egész csak egy poén. A Nyolcvankettes ellenben egyértelműen nem vicc, a levetett csizma is vigyázzba áll tőle az ajtónál, a Kárpátia és társai által (túl sokszor is) sikerre vitt, hazafias mondókákra építő kisangyalom-metál paprikakoszorúval ékes tortájából kíván ez a dal is egy szeletet hasítani, természetesen péklapáttal. És itt jön el a pillanat, a Reményvesztettség (tető)fokán, amikor elkezd közel lopózni hozzám A halál tengely.

Azt mondom, hogy az Egy akasztás rövid története / Belső utazás / Összeomlás hármas a Siculicidium csúcsteljesítményének közelében lehet, ez itt végre tényleg valami olyasmi, amelynek kapcsán nem kell csűrni-csavarni a dolgokat, annál inkább lehet elégedetten hátradőlni. Lendületes black metallal nyit a sztori, ahonnan fokozatosan lassítunk, az akasztott embert egészen a mocsárig elcipelik, sőt, vonszolják közben, Pestifer témái „élvezetesek", Béla pedig pont annyira fogja vissza magát, amennyire tőle telik. Az az igazság különben, hogy Pestifer már a Nyolcvankettes második felében is beúsztat, szinte észrevétlenül néhány igencsak hangulatos riffet a háttérben, ő tényleg a Siculicidium (egyáltalán nem) titkos fegyvere, akire érdemes kiemelten figyelni. Nem annyira témáinak eredetisége fogja meg a hallgatót, mint az aurája, inspirációként nyilván oda nyúl ő is, ahová mondjuk a Darkthrone is, de nincs ezzel semmi gond. Ahogy már említettem, ezután a kvázi címadó jócskán próbára teszi az ember türelmét, de összességében határozottan „jó" érzésekkel köszönhetünk el az első dalcsokortól.

Az elidegenedés melankóliája volna ugyebár a meglepetések albuma, a formabontás ideje. Nos, igen, aki őszintén állítja, hogy a mai napig nem tudta feldolgozni azt, hogy még maga Varg Vikernes is felpakolt ambient jellegű cuccokat a blackmetal-klasszikusként számon tartott lemezeire, annak elhiszem, hogy számára a nyugalom megzavarására alkalmas percek ezek. Az igazság azonban az, hogy a countryban, dark folkban, ambientben, de akár a diszkóritmusokban is meghempergő Siculicidium látványa nem különösebben felzaklató, pedig valószínűleg ez lett volna a minimális cél. Az album hallgatása közben az jutott eszembe, hogy Pestifernek a CD-hez mellékelt kísérőlevele valahogy úgy szólhatott, hogy „nézd, itt van pár átkötő/levezető jellegű téma az új lemezhez, amit majd használhatnánk". Végül azonban meggyőzték magukat arról, hogy ennél több is van ebben az anyagban, pedig szerintem nincs. Szó sincs róla, hogy ne találnék rajta jól sikerült pillanatokat, de ráadásul koherencia dolgában is hasonlít a Burzum utolsó(nak szánt) anyagára, a Thulêan Mysteriesre, annyiban, hogy akut koncepcióhiányban szenved, gyakran találomra összedobáltnak hat.

Még nem egészen forrt ki bennem az a gondolat, hogy A halál tengely és Az elidegenedés melankóliája – megszűrve és összefésülve – kiadhatna egy teljes egészében élvezetes lemezt számomra, de közel járok ehhez. Az biztosnak látszik, hogy kétszer negyven percnyi időtávot nem képes végig minőségi tartalommal kitölteni ez a dupla anyag, ahogy az is biztos, hogy ez lenne az utolsó dolog, ami alapján végső ítéletet akarnék mondani Béláék friss produkciójáról. A lemezek kiállítása ezúttal is pazar, ami a Grafit és Hamu, illetve Fülöp Lóránt érdeme, ezzel már tíz éve sem volt gond. Nagyon közel áll hozzám Erdély, örömet okoz, amikor tetszetős hangokat hoz onnan a szél, és sok olyasmit mutat most ez a hangfolyam, ami határozottan kedvemre való. A magyarul nem beszélő arcok pedig azzal a nem elhanyagolható helyzeti előnnyel indulnak, hogy nem értik Béla szövegeit, és rájuk csak a nyelv egzotikuma hat. Nevezd perverziónak, de továbbra is számítok újabb szerzeményekre ebből a furcsa forrásból, miközben nagyon remélem, hogy a Sicu-tábor vaskalaposabb része ezután sem próbál majd elgázolni mindazzal, amije van, és azokat is hallhatom. Maradok kíváncsi természetű, tisztelettel.