Manapság igazán nem szenvedünk hiányt a hardcore alapú zenékből. Sajnos, vagy szerencsére, ezt ki-ki döntse el saját szájíze szerint. Ezt a stílust műveli a Since The Flood kvintettje is, ám ők azért egy kis fórral indulnak a siker felé (?) vezető úton.
Ezt az előnyt Trevor Phipps-nek hívják, aki főállásban az Unearth névre hallgató, meglehetősen népszerű formáció frontembere, nem mellékesen pedig az Ironclad Records életre hívója. Na, itt jött ki ennek a massachusettsi csapatnak ez az igen melldöngetős címre keresztelt (Hősiesség és Bosszú - jajj, ne már...) bemutatkozó albuma is. Ismert pofa labelt hoz létre, és egyengeti a tehetséges (pontosabban általa tehetségesnek gondolt) fiatal és feltörekvő csapatok útját, ebből nemigen szokott igazán fontos és jó dolog kisülni. Hogy jó előre lelőjem a poént, most sincs ez másként.
Persze, hogy HC ez is, meg van benne metal is bőven (bezony, főleg thrash, még ha jól megírt gitárszólókat nem is kell keresni), mégis, a Since The Flood arra a régmúlt időre utal vissza leginkább, mikor még a tough guy harcosok uralták a mezőnyt, és az Iron Maiden, urambocsá' In Flames nevű csapatok lemezeit még senki sem ismerte a színtéren. Ez a hozzáállás akár a STF malmára is hajthatja a vizet, hisz mára már azért elég rendesen kezd behányni mindenki az áradat-szerűen zúduló, egykaptafa metalcore csapatoktól, másrészt viszont az old school stílusban - pláne a Hatebreed felbukkanása óta - újat nemigen lehet mondani. És ez itt a difi.
Pedig Floodék igyekeznek, hiszen a nyitó címadóban - ami klipesítve is lett - veszett pitbullként rontanak ránk, aztán a These Scars és In My Way alatt még tovább fokozzák a tempót, zúznak ezerrel. Kihallani azt is, hogy ezek a fiúk ismerik és szeretik a Slayert, Exodust, Panterát is, de hát ez a Hatebreedből megint csak szépen levezethető. Dave és Kev gitárjaiból buknak kifele a sokszor thrashesen elreszelt témák, Luke igen gyakran használja a fülemnek kedves kétláb-zúzást, még Chuck acsarkodása is a helyén van. Szoros rendben sorjázik is a tizenegy adrenalin-bomba, levegőhöz is alig jutunk, a címadó, a 24K, az In My Eyes kimondottan jó darabok. Csak éppen ahol nem Hatebreedet hallunk, ott Agnostic Frontot, ahol egyiket sem, ott pedig S. O. D.-t, szóval eredetiség az nem lenni sok. Pedig csak fontos lenne az is, a fene egye meg.
Szövegek terén persze szintén maradunk a kliséknél, ahogy az már bemutatkozó csapathoz illik is, elég csak olyan számcímeket ideírnom, mint Up In Arms, The Only Way, In My Eyes, vagy This World Is Dead To Me. Hát hányan fognak még ugyanezekkel a címekkel dalokat lemezre venni? Pedig Chuckék tényleg egész jól adják, és szépen megtanulták azt is, hogy ilyen intenzív zenéből vétek túl sokat lemezre venni, ezért a korong hossza nem sokkal haladja meg a 30 percet. Ennél több pedig nem is kell.
Bemutatkozásnak teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, de semmi több. Ez alapján benne van a pakliban az is, hogy a következő albummal - jól megizmosodva egyéniségből, színpadi rutinból - igazán bekerülnek a köztudatba, azonban valószínűbb, hogy mondjuk két album után úgy eltűnnek, mint szürke szamár a ködben. Ha elkötelezett híve vagy a stílusnak, szerezd be a lemezt, egyébként nem fontos.
