Shock!

A Sister Sin egy viszonylag kihasználatlan mezsgyén halad: a csapat stílusa leginkább talán street rockként jellemezhető, legalábbis annak idején, a '80-as és a '90-es évek fordulóján így is nevezték azokat a bandákat, akik a legnyilvánvalóbb MTV-s iránynál fémesebben, zúzósabban, riffcentrikusabban nyomták a hajmetalt. Ez a vonal különösebben annak idején sem számított felkapottnak, ma meg aztán pláne nagyítóval is nehéz hasonló megszólalású csapatokra lelni, így nyugodtan merem a zenekart akár hiánypótlónak is nevezni. Még azzal együtt is, hogy amit csinálnak, az egyébként úgy igazából huszonöt évvel ezelőtt számított volna valamennyire up to date-nek. Viszont emellett tök jó, szóval egyáltalán nem zavar, hogy semmi új vagy különösebben eredeti nincs benne.

Ha a street rock-vonal felmerül, az elsőként beugró név nyilvánvalóan ma is a Skid Row, hiszen ők vitték a legtöbbre ebből a mezőnyből, rajtuk kívül pedig olyan, egyébként szintén kiváló – és javarészt sajnos teljesen elfeledett – zenekarokat sorolhatunk még fel könnyes szemmel, nyilván a teljesség igénye nélkül, mint a Spread Eagle, a Shotgun Messiah, a Dangerous Toys, az egy fokkal kiműveltebb Babylon A.D. vagy Heaven's Edge, netán a muzsikába agyas csavarokat, más zenei hatásokat is keverő Saigon Kick. Az utóbbi években pedig a Hardcore Superstar aratott sikereket Európában ilyesmi zenével, de ők ugye glamesebb, sleaze-esebb vizekről érkeztek, és a mai napig jobban ott is kísért bennük az a szellemiség, mint a szintén svéd Sister Sinben.

Utóbbiak esetében egyébként csak látszólag jelent óriási különbséget jelent az említettekhez képest, hogy a fronton egy harcos amazon áll, Liv Jägrell személyében ugyanis konkrétan Sebastian Bach, Ray West és Jason McMaster női megfelelőjét köszönthetjük. Erőszakos, kissé hisztérikus stílusa abszolút ezt az iskolát képviseli, hangszínében pedig néhol még némi Doro Pesch is visszaköszön, csak éppen a germán metalkirálynővel ellentétben Liv tényleg tud is énekelni, vagyis ez senkit se rettentsen vissza. Tényleg elsöprően hatásosan nyomja a csaj, veszélyesen jó, amit csinál. És itt szerencsére nem arról van szó, mint mondjuk a Halestormnál, ahol az elképesztően zseniális énekesnőtől egész jónak tűnik egy valójában végtelenül középszerű dalokkal rendelkező csapat, hanem a banda is szinkronban van Livvel.

Ha a fentiekből nem találtad volna ki, az ősszel kiadott Black Lotus kimondottan könnyen hallgatható, ütős album, amit egyszerűen nem hagyhatsz ki, amennyiben szereted a fent említett zenekarok huszonegynéhány éves alapvetéseit. És ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy a lemez – számomra simán a Sister Sin eddigi legjobb produkciója – állná a versenyt a Slave To The Grinddal, a Second Cominggal vagy akár a Hellacious Acresszel szemben, de az azért simán benne van, hogy ha 1990-ben jelenik meg, akkor ma ezt is roppant kellemes nosztalgiával emlegetnénk. „És az ötös Sister Sinre emlékszel még?", vagy valami ilyesmi... A Food For Worms – Chaos Royale – Au Revoir nyitás helyből leveszi a lábáról az embert: iszonyatos mennyiségű adrenalin feszül a csapatban, Liv szétüvölti a membránt, és a dallamok is beülnek a fülbe két-három hallgatás után. És közben azért nem non-stop zúzdáról beszélünk, hiszen a negyedikként érkező Desert Queennek például címéhez méltó módon szolidan szórt keleties fűszerekkel adnak sajátos lüktetést, és ez is csudajól műküdik. A The Jinx pedig egy kellemes, akusztikus alapú téma, ahol komoly '70-es évek-ízekkel színesítik az összképet. Az album hangzása szintén az említett régi nagyságokéra hajaz, tömény, vastag, erőteljes a megszólalás, sőt, néhol még a szólók is egészen olyanok, mintha Scotti Hill nyomná őket. De egyébként nem nevezném kizárólagosnak az említett behatásokat, mert sok helyen európai stílusú gitárharmóniák is felbukkannak. Máshol pedig az embernek határozottan az a benyomása, hogy Liv és társai a W.A.S.P. klasszikus lemezeiből is elég rendesen kiképezték magukat, különös tekintettel a The Headless Childrenre.

Lehet, hogy a Sister Sin sosem tör ki a kultikus kedvencek szűk skatulyájából, de én azért megnézném azt az old school arcot, aki a leghalványabb rokonszenvet sem érzi mondjuk az említett nyitó hármas, a Stones Throw, a Ruled By None vagy a záró Sail North hallatán, hiába szakadt le róla már évekkel ezelőtt a Skid Row-felvarrós farmerdzseki. Ha például hozzám hasonlóan csapnivalónak találtad Sebastian Bach Give 'Em Hell lemezét, máris megvan, mit hallgass helyette.

A Sister Sin március 24-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik az U.D.O. előzenekaraként. További részletek itt.