Shock!

Nehéz mit mondani egy olyan lemezre, ami hatalmasat kíván markolni, és ahhoz képest végül mégis csak keveset sikerül fognia, hogy papíron mennyire jól nézett ki a stáblista. Az persze nem újdonság, hogy a 21. század hard rock/metal csodáját nem Sebastian Bachtól kell várni: már a hosszas kiéheztetés után megérkezett Angel Down visszatérés sem minősült klasszikus értékű kinyilatkoztatásnak, csak egy korrekt albumnak, a legutóbbi Kicking & Screaming pedig már borúsabb megvilágításba is helyezte a nagyszájú főhős jövőjét. Nem volt éppen rossz anyag persze, de kiemelkedő sem, az pedig engem régi Skid Row rajongóként legalábbis mellbevágott, mennyire léc alatt teljesített rajta Sebastian. Nem az a baj, ha valakinek az évek múlásával kissé megkopik a hangja az aranykorhoz képest (pláne, hogy Bach még alaposan meg is siettette ezt a folyamatot az elmúlt bő húsz év mértéktelen piálásával...), mert az ilyesmit lehet álcázni. De ha az illető még csak nem is hajlandó belátni ezt, abból biztosan nem sül ki semmi jó.

A két és fél évvel ezelőtti lemez fényében meglehetős elégedettséggel fogadtam a híreket, amelyek Steve Stevens, John 5, majd Duff McKagan csatasorba állításáról szóltak. Sebastian is belátta, hogy a Kicking & Screaming nem volt az igazi, és most végre biztosra megy – gondoltam én nagy naivan. Aztán amikor meghallgattam az előzetesben kiszórt dalokat, szépen lehervadt a mosoly az arcomról, a teljes lemez ismeretében pedig pláne nincs min örvendezni. A vállalhatatlan borítóba csomagolt Give 'Em Hellre ugyanis fokozottan igaz minden, ami miatt már a közvetlen elődjével sem voltam elégedett: a dalok nem kifejezetten rosszak, de nem is igazán jók, Bach hangi hiányosságai pedig bizony ordítóbbak ezúttal, mint valaha. Ha szemét akarnék lenni, azt mondanám, csak egy énekes hiányzik innen ahhoz, hogy egy egész korrekt album legyen a végeredmény, de mivel az agyunkat akkor sem dobnánk el tőle, ezt inkább megspórolom...

Stílusát tekintve a lemez némiképp elkanyarodik a Kicking & Screaming hagyományosabb megközelítésétől. Itt most hallhatóan nem az egyes Skid Row vagy a Slave To The Grind lehetett a minta, az összkép borongósabb, modernebb, néhol egészen olyasmi, mint amivel a '90-es években kísérleteztek az előző éra nagy sztárjai – többek között a Skid Row is koszosabbra, ködösebbre, tüskésebbre vette a figurát az 1995-ös Subhuman Race-en. Én a magam részéről a mai napig nagyon szeretem azt a lemezt, és nem is gondolom rossznak ezt az irányt: példának okáért épp azért tartom a legutóbbi anyag legjobbjának a John 5-val írt, szintén erre tapogatózó Tunnelvision nótát, mert lehetőséget adott Bachnak arra, hogy olyan hangon énekeljen, amilyenen még képes meggyőző teljesítményre. Magyarán szólva ezek a mélyebben dohogó, sötétebb alaptónusú dalok nem feltétlenül kívánnák meg a magasabb fekvéseket, amiket már nem képes normálisan kiénekelni – de valami miatt erről senki sem mer neki szólni.

És akkor máris helyben vagyunk, ennek a lemeznek ugyanis az a legnagyobb hibája, hogy vélhetően sem a veterán Bob Marlette producer, sem a szintén sokat tapasztalt dalszerző-, illetve zenészpartnerek nem voltak képesek odaállni a hatalmas egójú énekes elé, majd közölni vele, hogy hé, Bas, a hangszálaid elkoptak, vérciki, amit művelsz, szállj vissza a földre, és gyárts inkább olyan énektémákat, amik erőlködés nélkül is mennek. Ha most azt hinnéd, túlzok, akkor hallgasd meg a lemezen ötödikként szereplő Push Awayt, amely a legtökéletesebben példázza a fentieket: tök jól indul a maga szolid elektronikával aláfestett, sejtelmes dallamaival, és ugyan a sikolynak nehezen nevezhető, erőtlen valami óva inti az embert, még a '90-es éveket idéző verzék dallamai is maximális mértékben ülnek. Aztán bejön a refrén, amivel Sebastian módszeresen agyonveri az egész nótát, olyan gyötrelmesen szenved benne a magasakkal. Csak ismételni tudom, amit legutóbb írtam: mintha egy, a mutálás kezdeti stádiumában lévő vagy éppen azelőtt álló kölyköt zavartak volna oda a mikrofonhoz, ahol aztán szerencsétlen rettegve, görcsösen próbál megfelelni a feladatnak, és meg is teszi, ami telik tőle, de hát ha egyszer nincsenek meg hozzá az adottságok, akkor ez is kevés lesz. És a probléma hol nagyobb, hol kisebb mértékben sajnos szinte mindegyik dalban visszaköszön.

Mindez azért baj, mert mint említettem, maguk a dalok sem igazán különlegesek, de némi odafigyeléssel, netán egy jobb énekessel azért ennél kategóriákkal magasabb szinten mozognának. A nyitó Hell Inside My Headdel még egész pofásan indítanak, bár Bach már itt is elég héliumszívott benyomást kelt a refrénben, nem rossz a pulzáló gitárokkal operáló Dominator sem, a John 5-val jegyzett, grunge/metal hibrid Temptation pedig akár még a Subhumanen is elfért volna, ha az akkori Sebastian nyomja fel. Máshol viszont ígéretes ötleteket vág tönkre az ének: a zajosabb verzékkel operáló Harmony refréndallama kimondottan tetszetős, de Bas nem képes megfelelően interpretálni, és az All My Friends Are Dead is ugyanebben a betegségben szenved. A nem kevés Seattle-feelinget felvillantó téma itt sem lenne rossz, de a később előkerülő elhaló hangú sejtelmeskedés, majd az ebből kikanyarított rikácsolás egyszerűen rettenetes. És komolyan nem hiszem el, hogy egy Bob Marlette-hez hasonló öreg róka vagy egy olyan, nemcsak metalos mércével mérve kiemelkedő zenész ne hallaná ezt, mint Steve Stevens...

Bizonyos dalok pedig simán elmennek az ember mellett. Nem kellemetlen hallgatni őket, de ha soha többé nem lesz szerencsém egyikhez sem, akkor is maradéktalanul teljes marad az életem. Nem vagyok képes ép ésszel felérni, hogy választhatták első klipnek épp a Taking Back Tomorrow-t, amiről még csak mondani sem tudok semmi érdemlegeset, annyira nincs karaktere, de majdnem ugyanez áll a Had Enough balladára, a metalos vonalat szintén modern rádiórockos ízekkel vegyítő Gun To A Knife Fightra, a súlyos, zúzós Disengagedre vagy a záró Forget You-ra is (bár a lírában Bach olyan benyomást kelt, mint aki megfázott). Még szerencse, hogy egy April Wine feldolgozás is akad itt Rock'N'Roll Is A Vicious Game címmel, ami kicsit aerosmithes felhangot kapott Sebastianék kezei között, és sokkal jobb, mint a sajátok többsége... De azért hogy ne csupán fanyalogjak, a lemez tök szépen, erőteljesen szól, és a gitárszólókat is csak dicsérni tudom, akár Stevens, akár John 5, akár Sebastian főállású embere, Devin Bronson tolja őket. Duff bőgősoundja is végig megbízhatóan beazonosítható a háttérben. Csak hát sajnos a dalok ettől még nem lesznek jelentőségteljesebbek, és Bach hangja sem válik meggyőzőbbé attól, hogy Marlette ügyesen tekergette a potmétereket.

Eddig vidáman vigyorogtam, amikor Sebastian olyanokat nyilatkozott, hogy a hangja jobb, mint valaha, és ma is simán kitolja azt, amit '89-ben vagy '91-ben, de a Give 'Em Hell hallatán kezd az arcomra fagyni a mosoly, mert a mellékelt ábra szerint nem promódumáról van szó, hanem az énekes tényleg el is hiszi magáról ezeket a képtelenségeket. A dalokat egy idő után simán meg lehet szokni, de Bach sajnos sokadszori hallgatásra is gyenge pont, és mivel itt ő a főszereplő, az ének bizony magával rántja a produkciót. Én pedig lehetnék jóindulatú a pontozásnál, de nem leszek, mert ez bizony gáz. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyet mondok majd, de a tavalyi – egyébként szintén nem tökéletes, de végre egész korrekt – EP alapján bizony egyre inkább a Johnny Solinger-féle Skid Row-nak szavazok bizalmat a jövőre nézve...