Shock!

Előzetes terveimmel ellentétben végül nem jutottam le a FEZEN-re megnézni a Skid Row-t, de a banda egybehangzó állítások szerint nagyon jó volt. Efelől amúgy előzetesen sem voltak kétségeim, hiszen a YouTube-on látott aktuális koncertfelvételeik abszolút meggyőzőek, és láthatóan remekül elvannak Johnny Solingerrel, hiába basztatja őket tizennyolc év után is folyamatosan mindenki Sebastian Bach visszavételével. A banda ráadásul sokkal látványosabban mozog az utóbbi pár évben, mint előtte – hogy csak a legkézenfekvőbb példát mondjam, végre Európában is megint rendszeres vendégek –, szóval a jelek szerint tökéletesen elégedettek és kiegyensúlyozottak. Ezt mondjuk tehetik is, hiszen Snake és Rachel Bolan nem kokainozta el a fénykorban megszerzett dollármilliókat, vagyis tét nélkül játszanak: ha éppen olyanjuk van, új dalokat hoznak ki, koncerteznek, rutinosan megvédik Johnnyt a „de mikor jön vissza Bach?" médiaoffenzívától, és így tovább. Nekem őszintén szólva tetszik ez a hozzáállás, de annál legalábbis mindenképpen rokonszenvesebb, mint ahogyan Sebastian intézi a dolgait...

Az említett tét nélküliség ugyanakkor az új EP-ből is ordít. Pedig a Rise Of The Damnation Army összességében egyértelműen a legskidrow-sabb, legpörgősebb anyag a New Jersey-i bandától a Solinger-érában: már az első rész is sokkal inkább hajazott a klasszikus stílusra, mint a vérszegény Thickskin / Revolutions Per Minute kettős, most azonban még bátrabban mentek tovább a tavaly megkezdett ösvényen. Viszont csak ettől még nem dobom el az agyam a daloktól. Sőt, igazság szerint ugyanúgy egyetlen dalt tartok igazán erősnek róla, mint ahogy az első United World Rebellionről is egyedül a Kings Of Demolitiont szoktam néha ma is megpörgetni, ez pedig a nyitó We Are The Damned. Noha a nótában elég nyilvánvalóan a '95-ös Beat Yourself Blind riffjét gyúrták át egy kicsit, ökörként húz, a refrén pedig pont olyan, amilyet az ember ettől a bandától vár: azonnal ragad, legszívesebben egyből üvöltenéd velük a sorokat. A szóló is régi szép emlékeket idéz. A maradék négy saját szerzemény viszont egyértelműen visszafogottabb ennél. Félreértés ne essék, a banda korábbi hajtűkanyarjai, kitérői fényében már annak is örülök, hogy legalább tényleg Skid Row-ízű a zene, de ezekből a dalokból nekem inkább az jön le, hogy leginkább apropót gyártanak maguknak a turnézáshoz, és már nem igazán feszíti őket a közlésvágy. Snake és Rachel dalszerzői stílusa összekeverhetetlen, de azért távolról sem ezek a számok életük mesterművei. Sőt, még csak azt sem érzem, hogy igazán megerőltették volna magukat.

Ezzel együtt persze az egyszeri rajongó – minek is tagadjam, az első három lemezt a mai napig betegesen imádom – jól elvan ezzel az EP-vel, sőt, elég egyértelmű, hogy ha elkészül a harmadik eresztés, akkor egyberakva a United World Rebellion lesz a banda egyetlen igazán értékelhető teljes produkciója a poszt-bachos korszakból. Simán el lehet bólogatni a Give It The Gun punkba áztatott metal'n'rolljára vagy a banda Judas Priest-hatásait is elég egyértelműen visszatükröző Damnation Armyra, de egyik sem kiemelkedő. A Catch Your Fall power-lírája szintén összekeverhetetlen (rosszindulatúan akár azt is mondhatnám, hogy az ember szintje hallja benne a fiatal Bach süvöltését...), de '89-ben vagy '91-ben ez is maximum a harmadik-negyedik single B-oldalán jelenhetett volna meg. A modernebb szabású Zero Dayben pedig sokadszorra is furcsán hatnak Johnny énektémái, pedig a húzás, a groove, a riffelés itt is összekeverhetetlen. Pedig egyébként jó teljesítményt nyújt, még ha messze nem is akkora karakter, mint Bach. De eszemben sincs visszasírni Sebastiant, pláne, hogy neki ma már gyakorlatilag abszolút nincs hangja, Solingernek meg igen. A két bónuszfeldolgozás közül a Queen Sheer Heart Attackje nem túl meggyőző, az Aerosmith Rats In The Cellarja meg kellemes alapjárat. De hát ezek eleve bónuszok, szóval az vesse a bandára az első követ, aki. A hangzás meg élvezhető, de azért távolról sem michaelwageneri, maradjunk ennyiben...

A debüttel, a Slave To The Grinddal vagy a Subhuman Race-szel szemben nem érezném komoly veszteségnek, ha soha többé nem hallgathatnám meg ezt az EP-t, de így, hogy itt van, végső soron elvagyok vele. A Skid Row elég egyértelműen rég maga mögött hagyta már azokat az időket, amikor igazán jelentős dolgokat csináltak, ezekben az arcokban – Bast is beleértve – az a három album volt komoly teljesítményként, ezt be kell látni. Szerintem ők is tisztában vannak ezzel, nem is akarnak már túl sokat a világtól, de legalább visszatértek oda, ahonnan elindultak, és ez a stílus az, ami jól áll nekik. Az újjáalakulósdit én biztosan nem bolygatnám a helyükben: egyrészt Solinger kategóriákkal jobb énekes a mostani Bachnál, másrészt külön-külön sem képesek ma már világraszóló teljesítményre, szóval együtt mitől menne, pláne, ha még utálják is egymást? Jól van ez így, nekem bőven elég, ha turnéznak. Remélem, egy újabb Bach-szólóbuli mellett előbb-utóbb Snake-éket is visszahozzák valamelyik hazai klubba a fehérvári koncert sikere nyomán, hogy bepótolhassam a mulasztást.