Nincs szükség komolyabb tehetségre az apró részletek észrevételében ahhoz, hogy a Way Of The Road borítójára pillantva kapásból kiszúrja az ember, hogy a kanadai srácok aktuális lemezükkel egyértelműen új korszakot kívánnak nyitni. A korábbi kardos, lézeres, koponyás, ízig-vérig metal képeknek ugyanis nyoma sincs, helyettük itt van azonban egy kissé fapados, a régi bootleg-cuccok vizuális minőségét idéző frontkép, amelyen szinte elbújtatva és sötétbe burkolva látható csak a régi logó.
A jelszó pedig ennek tükrében nem is lehet más csakis a puritánság, egyszerűsítés, csupaszítás, és ha olvastál mostanában bármiféle nyilatkozatot a főnök Zach Slaughtertől, akkor bizony már szemernyi kétséged sem lehet afelől, hogy a Skull Fist új fejezetet kíván nyitni pályáján harmadik albumával. Saját bőrüket teljesen levedleni persze ők sem képesek, tehát a régi, speedes SF-sound nem veszett totálisan a múlt ködébe, de a dalokról egyértelműen üvölt az eltérő megközelítés. A nyitó You Belong to Me például hiába gyors darab, sokkal szellősebb, könnyedebb riffelésű, mint régi dalaik, így karakterében is teljesen máshogy fest, a lemezen mégis tán ez, illetve az I Am A Slave áll legközelebb a korábbi dolgaikhoz.
A nagy kérdés az ilyen erős irányvonal-módosításoknál persze mindig az, hogy jól áll-e a csapatnak az új hangzásvilág vagy sem. Nos, az első pár alkalommal korántsem voltam biztos benne, hogy egyértelműen pozitív válasz adható erre a kérdésre, de jó pár hallgatás után mégis úgy gondolom: a Way Of The Roaddal nem az a baj, hogy nem a megszokott Skull Fist-metalt rejti. Ez a lassabb, dallamosabb világ ugyanis tudna működni, ezúttal azonban kevés az igazán jó, emlékezetes, fogós dal. Szóval bár a csapat egyik fő erénye számomra a „No False Metal" illetve „Get Fisted" szlogenekkel fémjelzett, laza, beleszarós hozzáállás volt, ezzel a dallamosabb, sokszor Scorpions-ízeket bedobó lemezzel nem az a gond, hogy teljesen kiveszett belőle a tinédzser-deszkás-videójátékos életérzés, hanem hogy a komoly, felnőttes hozzáállás nem hozott magával igazán erős, komoly, felnőttes dalokat. A súlyosan málházó Witch Hunt mondjuk jó irányvonal lehet, ez a fajta doomosan dohogó heavy metal ugyanis kifejezetten testhezálló nekik, csakúgy, mint a rock'n'rollos Don't Cross Me, az olyan lassabb, dallamosabb számokban azonban, mint a címadó vagy a No More Runnin', nincs meg az a plusz, amitől igazán jók lehetnének. A full Scorpi Heart Of Rio refrénjét ki kell még emelnem, lévén ez a legjobb a lemezen, a többi része viszont sajnos kifejezetten lapos ennek is, és a záró Stay True-ban is a refrén az egyetlen erős rész.
Összességében úgy érzem a Way Of The Road kapcsán, hogy a zenekar a váltás szükségességében ugyan biztos volt, viszont még nem igazán sikerült kitalálniuk, merre is induljanak tovább azon a bizonyos úton. Nem igazán jó, és kétségkívül erősen útkereső anyag tehát ez, így csak remélni tudom, hogy a következő lemezre már megtalálják azt a bizonyos irányt, amit most még nem sikerült belőniük.
Hozzászólások