Shock!

Többször is leírtam már e magazin hasábjain, és most is megteszem: a honi death színtér egyre csak erősödik. Mostanában már itthon is feltűnnek olyan kiadványok ebben az irányzatban, amelyek bizony nemzetközi szinten is gond nélkül vállalhatóak lennének. Ilyen kategória a miskolci Slytract legújabb nagylemeze is. A 2005 óta létező csapat eddig rendre elkerült engem, ami az én mulasztásomnak köszönhető, no meg a szűnni nem akaró dömpingnek. De hallva második lemezüket, azt kell mondjam, érdemes odafigyelni ezekre az északkeleti országrészből származó srácokra.

A friss korongon olyasmi szikár, markáns death metal hallható, amihez hasonlót a kanadai Kataklysm is mível, ám a miskolciaknál a skandináv hatások is fontos szerepet játszanak. A rövid felvezetőt követő Null&Voidban mondjuk a dallamos témákat érdekes, kissé disszonánsan ható ötletek tarkítják, amitől egyéni ízt kap a dolog. Nálam a lemez egyik legjobbja a másodikként érkező Recognize, amelyben csak dicséret illeti a bandavezér Melegh B. Gábor gitármunkáját. Díszítései változatossá teszik a középtempós darabot, a harmóniák azonnal rögzülnek a fejben, az érzékletesen előadott, kimunkált szóló pedig mindennek a megkoronázása.

A Prevailing Millionst akár a már említett Kataklysm is írhatta volna jobb pillanataiban, a Nothing Seen Withinben viszont – dacára az itt is megbúvó remek pillanatoknak – már előbukkan a lemez talán legnagyobb hibája, a ritmikai egysíkúság. Nem arról van itt szó, hogy Galántay Tamás gyenge képességű dobos lenne, mert nagyon is ura hangszerének, és igen húzósan is játszik, de mintha direkt fogták volna vissza a „kevesebb néha több" elvének engedelmeskedve. Ez bizonyos esetekben valóban célravezető lehet, itt azonban bőven elbírt volna a zene nyaktörőbb és nem utolsósorban ötletesebb dobolást is, a Millenary Venust hallva pedig biztos vagyok benne, hogy Tamásban még ennél is több rejlik. Egyébiránt Zsengellér Tamás basszusgitárossal feszes alapokat produkálnak, de ehhez a fajta muzsikához mindez elengedhetetlen.

Ami kicsit, sőt, nagyon kilóg a sorból, az az utolsó szerzemény. A promóciós dal szerepében már korábban is napvilágot látott Nexus pőre death-es riffelésére érkezik egy neoklasszikus ízű futam, a hörgés mellé pedig aztán tiszta ének is betársul, a végeredmény meg valami egészen furcsa. De a legfurább mégis az, hogy mindez még működik is.

Az Ausztriában készített lemez hangzására nemigen lehet panasz, még a borító is csinosra sikeredett. Egyedül a változatosságra kellene ráfeküdni, és a már meglévő erényeket (dallamosság, erős szólómunka, arányos harmóniák) megtartva csavarni az egészen egyet. Vagy kettőt. Mindenesetre az osztrák Noisehead kiadónak köszönhetően talán új utak nyílnak meg a srácok előtt, több koncertlehetőséghez juthatnak, ami csak tovább csiszolhatja zeneszerzői tehetségüket.