Shock!

Hihetetlenül jó érzés, ha a sok unalmas / rémségesen béna / közepes lemez között az ember rábukkan valami olyanra, ami rabul ejti. Az utóbbi idők egyik legfurcsább zenéjét rejti a Smaxone albuma, ami nem is fenemód nagy bizarrságával, extremitásával tűnik ki a többi közül, hanem egész egyszerűen úgy újszerű és érdekes, hogy mindig néhány egymástól totálisan elütő és össze nem illő zene jutott eszembe a Smaxone-ról, ahogy végighallgattam a cd-t.

Modern, súlyos, mai a zene, amiben benne van az ígéret, hogy nem csak egylemezes érdekesség lesz belőlük - remélem. Már az sem mindennapi, ha egy vonósokkal és samplerekkel kísért dallamosan éneklős intro után vágnak bele az első dalban a zúzdába, ami aztán ahogy kibontakozik mégsem lesz eszeveszett zúzda, csak olyan finoman súlyos dolog, ami mellett még mindig hangsúlyos szerepet kapnak a szintitémák és a klattyogások.

Elsőre olyan furcsa volt a nem túl bika sound - hozzáteszem pont valami atommód megszólaló album után hallgattam először, és utána tűnt furcsának a hangzás, aztán megszoktam és alapjában véve arányos és a zenéhez illő a megszólalás. (A kisördög azért mondatja velem, hogy a gitárok lehetnének nyomatékosabbak és a dobok is túltriggereltek, de ez már a saját privát nyomorom.)

A zenekarról kicsit: dánok és Mnemicileg összefonódásokkal bírnak, bár ha jól tudom a Mnemicnek azóta új vokalistája van, a hörgős srác ide igazolt át végleg. Mellette van még egy dallamos éneklős ember, aki simán elviszi a hátán a produkciót, szárnyaló és nagyívű dallamaival, refrénjeivel. A második nóta (Freedom 2003) pörög és azonnal George Michael Freedom c. dalát kezdtem dúdolni a refrén hallatán, a dallam majdnem ugyanaz, még a szöveg is, aztán mégsem. Szerintem nem véletlen, de nyúlásként mégsem értelmezhető. A következő dal (Smiling) olyan, mint egy nagyívű popnóta, bizarr, de a Tears For Fears ugrott be róla. A Waitingnél a Threshold jutott eszembe, az énekes hangja és dallamai valahogy erre emlékeztettek, meg talán a hajdanvolt Mindfieldet is említhetném, de leginkább mégis a Ritual az, ami a dallamokról beugrott. (Nem csak nekem, mert mikor hallgattam, kedves hazaérkezik, első mondata az volt: hogy ez olyan, mint a Ritual.) A Waitinget elemezzük még picit, mert itt a Pantera is nagyon ott figyel, olyannyira, hogy a verze enyhén szólva ismerős, a Five Minutes Alone-t egy az egyben rá lehet ordítozni akár. Ebből bontakozik ki a Thresholdos refrén. Bizarr, de működik. És lehet rá bólogatni nagyon. A gitárszóló rövid, de beteges, most már kíváncsi vagyok milyen szövegeket bírtak írni. A Bad Sensation az, ami zúzós, ordítós kezdés után Ritualosan dallamos refrént hoz, nagyot üt az egész! Már említettem pár egymástól igencsak elütő zenekarnevet, hozzátennék még néhány hatást, amit talán fel lehet fedezni szigorúan hatásként: Devin Townsend, Fear Factory. A refrének fülbemászóak, de nem nyálasak, a szintik-kütyük ízlésesek, még akkor is, ha elnyomják a gitárokat.

A 2005-ös kedvenc lemezek között ott lesz a helye, nem tudom, hogy merjek-e maximum pontszámot adni, mert akkor a következő lemezre mit adjak? Két tizedet levonok, a nem szájízem szerinti hangzás miatt. A dalok kiválóak, egytől-egyig, nálam perpillanat függőséget okoztak.

Örülök, hogy léteznek még olyan zenekarok, amelyek nem az ezerszer lerágott kliséket játsszák el újra és újra, hanem mernek változtatni és ezerféle hatást magukba olvasztani. Meg persze jó, ha egy kiadónak erre van füle, a Scarletnél már több gyöngyszemre sikerült rábukkannom. Koncertet ide, de azonnal!