A dán Smaxone 2005-ös lemezével az év meglepetése volt számomra, az igazából semmihez sem hasonlítható modern rockzenéjük pillanatok alatt belopta magát a szívembe. A lemez után óriási csönd vette körül a csapatot, korántsem az, amit vártam, hogy megtörténik velük: egyszercsak valami fejes rájuk bukkan és rájön, hogy ez bizony jó.
Persze tudom, csodák nincsenek. Tavaly néhány óvatos hír után elkészült a második lemez, kb. mikor már elkönyveltem magamban, hogy egylemezes volt a csapat, akit a relatíve sikertelenség azonnal a földbe állított. Mondjuk talán majdnem ez történt, mindenesetre a kiadó változott, nem kell sokat töprengeni hozzá, mi lehetett a probléma.
Már az előző korongon is erőteljesen azt lehetett érezni, hogy a dán srácok nem túlzottan szeretik beleszorítani önmagukat mindenféle skatulyába, az új dalokról pedig ordít a jó értelemben vett mainstreamség. Ha nagyon neveket akarnék mondani, valahogy Devin Townsend (bár nyilvánvalóan Devin jóval zabolátlanabb ennél a zenénél) és a Faith No More keverékét lehetne benne felfedezni, de tényleg csak érintőlegesen, hiszen ugyanúgy megtalálható a Smaxone-ban egy adag klasszikus rockzene, és bizony akár még tisztességes popzene is. Akár a jó öreg Queent is említhetném, például a Dead In The Head nyitó vokáltémája, majd refrénje abszolút a Queen hatásairól árulkodik. Belefért még a nótákba egy hatalmas adag popularitás a ragadós, abszolút fülbemászó refrének által, és sok helyen a zene összhatása olyasféle érzést ad, mintha valami (nem giccses) musicalt, filmzenét hallanánk. Dobálózhatnék még ezer jelzővel, de a nagyszabású talán az, ami a legjobban visszaadja az itt hallottakat, annak ellenére, hogy a csapatot simán el tudnám képzelni egy kis klubban ugyanúgy, mint valami nagyobb színpadon. (Már ha magukra szednek némi színpadi kiállást, rutint, a youtube-on található pár felvételen még érződik a „jaj, színpadon vagyunk, mit is csináljunk toporgás helyett" attitűd.
Mivel a csapat zenei agya továbbra is a billentyűs Skafte, ezért nem meglepő módon újfent nem kevés szintit hallhatunk a dalokban, szerencsére ezt is abszolút mai, XXI. századi módon, nem beleragadva az ódon hangszínekbe. Még akkor sem nyúlik a poros hangzások felé, ha pl. egy hard rockosabb alapú nóta (Dead.Gone.Erased) elsőre talán megkívánná a klasszikusabb hangszerelést.
Annak ellenére, hogy két vokalistával dolgoznak (egy kiabálós, egy éneklős), szerencsére nem ragadtak be a klisékbe, nem az a fajta zene, ahol „ész nélkül üvöltünk, majd nyávogunk a refrénben tíz dalon keresztül". Erőteljesen az énekdallamokra építkeznek a dalok, melyek Claus Lillelund torkából törnek elő, kifejezetten jól, emlékezetesen. A karcosabb témákat Michael Bogballe hozza, csupán ahol a nóta megkívánja. A refréncentrikusság az egész lemezen végigvonul, a legkiugróbb pillanatokat a Go Back, a Somewhere (melyben a lírikus hangulat ellenére igazi mál-há-zást is hallhatunk) és a So Be It! (egyik abszolút kedvencem) hozza. A lemez egyértelműen legerőteljesebb dalai közé tartozik a záró Our Curse, amelyről még a szöveg ismerete nélkül is üvölt, hogy egy igazi pozitív kicsengésű szerelmes nóta. A súlyosabb témákat boncolgató dalok közül a Charlie a favoritom, de a Smackzone-ra is lehet nagyokat bólogatni.
Mindent összevetve, és a lemezt keresztül-kasul áthallgatva még mindig azt tudom mondani, hogy a Smaxone egy baromi jó, izgalmas, egyedi ízekkel rendelkező, teljes mértékben mai modern rockcsapat, akik egészen egyszerűen jóval nagyobb ismertséget érdemelnek, mint amivel vélhetően most rendelkeznek. Ráadásul az is felfelé billenti a mérleg nyelvét, hogy hihetetlenül pozitív a dalok kisugárzása, feltöltődik tőle bárki, aki hallgatja. A nyálasságot még messziről elkerülve sikerült valami elegyet alkotniuk, ami a slágeresség ellenére nem vesztette el a karcosságát sem.
Mivel az előző lemezt majdnem 10 pontra értékeltem, a fejlődés meg szinte kitapintható a nótákban, nem tudok nem maximumot adni a The Red Albumra. Abban meg továbbra is titkon reménykedem, hogy nem csupán azok fognak rájuk bukkanni, akikre lépten-nyomom rátukmálom.
