Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem a Solitude Aeturnus új lemezét, azt mondanám: a tökéletes doom kliséhalmaz. Kezdve a minimalista, de kellően nyomasztó borítótól (nem azért, de Travis Smith jobban is megerőltethette volna magát) a tipikus számcímeken át (Scent Of Death, Blessed Be The Dead, Tomorrow's Dead, Essence Of Black...) egész a depressziós dalszövegekig és természetesen a zenéig, valamint Robert Lowe fájdalommal teli hangjáig.
Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy a Solitude Aeturnus a műfaj nagy öregjei közé tartozik, akik immáron több, mint másfél évtizede osztják meg velünk életkedvtelenségüket. Ha pedig az ember alaposan megnézi a bookletet, rájön, hogy ami nekünk giccs és klisé, az a frontember számára talán a legdurvább valóság: a zenekari fotókon látszik, hogy a fickó nem teljesen százas és a köszönetrovatban bizony ki is derül, hogy Rob barátunk bizony nem éppen könnyű időszakot tudhat maga mögött. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy 8 évet kellett várni egy új Solitude Aeturnus lemezre. Mindenesetre érdemes volt és ebből mindenki számára kiderülhet, hogy a bekezdés eleji meghatározást még véletlenül sem negatívumnak szántam, sőt: a tökéletes kliséhalmaz voltaképpen azt jelenti, hogy műfajában tökéletes albumról beszélhetünk.
Sokáig én is azt hittem, hogy a doom afféle lelassított death metalt jelent, főleg, hogy a két műfajt gyakran emlegetik együtt, doom/deathként. A(z ős-)Sabbath nagy fanatikusaként sejtettem én, hogy ez így nincs rendjén és amikor megismertem a Candlemass-t, minden megvilágosodott: igen, ez tulajdonképpen nekem való, tradicionális fémzene, ahol a lassú, monoton témák, súlyos riffek mellett legnagyobb szerepe igenis a dallamoknak van, és ahol a klasszikus metal szólózás is alapvető fontosságú (már hogy is ne lenne az Iommi után??). Nos, a Solitude Aeturnus nem annyira dalközpontú és fogós, mint mondjuk épp a Candlemass, de ha az ember kellően beleássa magát a zenébe, bizony nagy élményben lehet része. De fogalmazzunk inkább illően: aki a nyitó Scent Of Death 9 perce alatt nem vág eret magán, nyugodtan továbbmerészkedhet a Solitude Aeturnus világába, amely ezúttal egy jó órás depresszív kirándulással kecsegtet. Egyúttal azt is eldöntheti bárki, tetszik-e neki ez a nagyon súlyos, nagyon lelombozó(dott), ugyanakkor nagyon is metal muzsika.
Pozitív kisugárzása ugyan nem feltétlenül van a zenének; ellenben a komplex dalszerkezetek, ügyes hangszeres megoldások, sötét hangulatok és briliáns gitárszólók (egyszóval a kultikus heavy metal) hívei keresve sem találhatnak jobb szórakozást – már amennyiben nem zavaró tényező az, hogy az egész ugyanakkor baromi lassú. De senki ne higgye azt, hogy lassúságában nem tud változatos lenni – a John Perez-Steve Moseley duó nyugodtan említhető egy lapon mondjuk King mester mindenkori gitárospárosaival: a két fickó bizony tesz róla, hogy kapkodjuk a fejünket az ízes díszítések, harapós riffek és többkörös szólók váltakozásának hallatán. Csak dicsérni tudom Steve Nichols dobost is: bizony-bizony, lassú zenében talán a legnehezebb olyan dobjátékkal előállni, amely önmagában figyelve is maradandó élményt nyújt – a hibátlanul megdörrenő hangzás bizony kellően előtérbe helyezi ezt is. Rob Lowe dallamai, mint megannyi elgyötört segélykiáltás az ég felé: lehet szeretni vagy nem szeretni a faszi stílusát, a későn érkezetteknek legyen elég annyit, hogy a csapat által elkövetett feldolgozásokban bizony sosem vallott szégyent, pedig Dickinson, Dio és Ozzy kiemelkedő témáival kellett megbirkóznia (csak érdekességképpen: Hallowed Be Thy Name, Heaven And Hell, Shame On The Night, No More Tears).
Szóval, a Solitude Aeturnus zenéje sokat, sőt, nagyon sokat-rengeteget hallgatós és tulajdonképpen teljesen mindegy, melyik lemezükkel kezdjük az ismerkedést, ha egy tetszik, mind fog. Ők maguk az Alone-t tartják pályafutásuk legjobb teljesítményének – jobb ajánlást bizony magam sem találhattam volna ki. De még ennél is jobb referenciát intézett időközben az élet: Messiah sokadik távozása után ma már hivatalosan is Robert a Candlemass új énekese! Bármi is szülessen ebből a kombinációból, az csakis gyilkos lehet – ha pedig semmi nem lesz az egészből, a Solitude Aeturnus-nak már az extra figyelem miatt is megéri.
