Shock!

Aki követi az írásaimat, tudhatja, mennyire odáig vagyok Jeff Scott Sotóért. Írtam korábban, hogy felőlem kiadhatja a telefonkönyv feléneklését is, arra is vevő vagyok, nincs olyan, amit ne vennék meg tőle. Na, most megtörni látszik a jég: nem tudok mit kezdeni ezzel a lemezzel. A készítő gárda ugyanazokból áll, akik évek óta kísérik a színpadon koncertről koncertre, jó előadók, kimagasló képességű zenészek, bár talán a kelleténél egy fokkal szürkébb személyiségek: Edu Cominato dobos, BJ (Luis Paulo Almeida Junior) énekes/gitáros/billentyűs, David Z basszer (ő mondjuk eléggé feltűnő) és Jorge Salán gitáros. Hozzájuk csapódtak a vendégelőadók, akik itt-ott lettek ismertek, Gus G, Mike Orlando, Joel Hoekstra, Jason Bieler, vagy az elmaradhatatlan, az undergroundból kitörni nem akaró → képtelen zenész és JSS-kellék, Gary Schutt. És még sokan mások, ahogy a Muppet Show-ban is mondták...

Na tehát: Jeff barátunk fejébe vette, hogy egy kicsit másmilyen zenét akar alkotni ahhoz képest, mint amilyen korábban megjelent tőle, akár szólóban, akár csapattal, ebből kifolyólag a masszívabb, karcos hangzásra épülő stílus felé fordult. Ezzel nem lenne baj, volt már Stand Up And Shout is, imádjuk a mai napig. A problémát abban látom, hogy az idei végeredmény erőltetett lett, nem találok rá jobb kifejezést. Akadnak jó dallamok, vannak jó ritmusok, klassz lüktetés és frankó szólók is, mégis végig az az érzésem van, ahányszor csak meghallgatom, hogy Jeff Scott ezúttal felénekel szövegeket – tegyük hozzá, szokásosan magas szinten –, egy kemény zenét játszó csapat lemezére, megmutatja, hogy tud ő ilyet is, de semmi több. A magam részéről eléggé hiányolom a finomságokat, azokat az akár szentimentálisnak is nevezhető frazírokat, amik JSS védjegyei. Helyette kapunk olyat, mint a Wrath, ahol egy keménykedő darálás a fő riff, Soto pedig eléggé szűk terjedelmű dallamokkal operál, és maga a hangulat is meglehetősen szomorkás. A változó tempójú, szolidan összetett Break még a jobbak, színesebbek közül való, itt a szóló is jól sikerült, és Jeff is kiengedi a hangját.

Bizonyosan a zene javára válik, hogy a számok nem szögegyenes szerkezetűek, hanem többnyire változatos témákból állnak. Nem túl eredeti riffekre kell gondolni, hanem amolyan sablonos döngölésekre, nem is Dream Theater-szerű harmóniák másznak elő, hanem szép akkordok, ugyanakkor így nem érzem a nagy megváltást. Oké, nem kell megváltás, csak valami szikra, amely megcsípi az embert, de ezt is egyfolytában hiányolom. A majdnem kilencperces End Of Days már-már igazi JSS-terep lenne, van benne vonós(okra emlékeztető) kíséret meg korai Yngwie-t idéző melódiák és gyerekkórus: olyan, mintha egy színpadi darab lenne, lehet merülni benne, de erősen hangulatfüggő ez is. Ugyanakkor elismerendő, hogy az akusztikus be- és levezető rész valóban szép keretet ad a számnak. A címadó ezzel szemben a lemez legrosszabb hangulatú darabja, nagyon nehezen tudom végighallgatni, igazából csak az ismertető kedvéért ment le párszor, amúgy léptetős. A When I'm Older szintén nem túl slágeres, viszont a jól ismert Sotót mutatja: ebben szép ívű dallamokat hoz a mester, ahogy azt mindig is várjuk, de még mielőtt megszoknánk, ismét feketébe öltözik, és a Trance bánatos soraival kellemetlenebb hangulatok érkeznek. A Jelousy ugyanez pepitában: vastag, depressziós riffek kelléktára, és a feleolyan tempójú Karma's Kiss sem hozza meg a jókedvet. A záró Fail To Pieces szerencsére tartalmaz némi rock'n'rollt, ez a leginkább hagyománytisztelő dal a tucatnyiból, erre lehetne ugrabugrálni is egy koncerten, a többitől legfeljebb szomorkásan andalogni van mód.

Megértem, hogy nem lehet állandóan a világ romantikus oldaláról dalolni, de egy ilyen kedves és laza fickótól akkor is mást várnék. Azaz mást várok, feltételes mód nélkül. Nem tudom, Jeff kinek szánja ezt a zenét, de élőben sem lehet túl kellemes hallgatni a depresszióval terhelt melódiákat, és erre még az sem nagyon lehet mentség, hogy Soto tényleg ezerféle műfajban énekelt már, és most valami másra vágyott. Lelke rajta, én csak abban bízom, hogy rajongói tudnak elég nyomást gyakorolni rá, hogy legközelebb ismét a megszokott, laza, érzelmes és jókedvű fickót hallhassuk.