Shock!

Habár Marc Rizzo tavaly a Szigeten említette nekünk, hogy már készülnek az új Soulfly nóták, valahogy mégsem igazán számítottam idén új anyagra a csapattól, hiszen a Roadrunner inkább a Cavalera Conspiracy project körül igyekezett nagy felhajtást csapni az elmúlt hónapokban.

Ennek ellenére most mégis itt van a Conquer, tehát sem a kiadó, sem a mindenható Gloria Bujnowski asszony nem tart attól, hogy a hívek túladagolják magukat Max Cavalerával. Mindez elsősorban azért furcsa, mert a két lemez stílusilag egyáltalán nem áll távol egymástól: ahogyan az Inflikted album is inkább a klasszikus Sepultura vonalán mozgott, mintsem a Soulfly korai, nu metalosabb alapjain, úgy a Conquer sem kanyarodik vissza a masszásan mélyre hangolt, néhol a végletekig leegyszerűsített vonalig, hanem határozottan gyakran utal vissza a Beneath The Remains / Arise időkre. Ebből a szempontból tehát erősen rokon a 2005-ös Dark Ages-szel, ami egyértelműen minden idők legizmosabb Soulfly albuma volt, és noha nincs annyira erős, a Cavalera Conspiracy lemezt azért elég simán állva hagyja.

Éppen a fenti hasonlóságok miatt könnyű tévesen megítélni ezt az anyagot, felületes hallgatásra ugyanis nem különbözik sokban az Infliktedtől. Egy kis idő után azonban egyértelművé válik, hogy a Conquerben található valami megfoghatatlan plusz, ami a Cavalera Conspiracy anyagban nem volt meg. Már a Morbid Angel frontember David Vincenttel közösen írt és elővezetett tika-tikás Blood Fire War Hate olyan klasszikus Sepultura ízeket hoz elő, hogy az ember önkéntelenül is elmosolyodik, de a nagyon masszív, rettentően fogós Unleash és a bólogatós tempójú Paranoia is ugyanezen a mezsgyén egyensúlyoznak. Max torkaszakadtából üvölt, miközben Marc óriási régisulis thrash riffek között ereszti el bitang szólóit, elszállós színesítéseit, a komótos meneteléssel kezdődő Warmageddon gitárvijjogtatása pedig leplezetlenül utal vissza a Desperate Cry-ra. Kell ennél többet mondanom egy régi Sepultura fannak? Aligha.

Ez a négyes kezdés egyenesen elsöprő, de a folytatásban is akadnak még hasonlóan nagy nóták – ilyen például a szintén nagyon Arise-érás For Those About To Rot vagy a monolitikusan súlyos, doomos ízekkel görgő Touching The Void, ami talán az abszolút személyes kedvenc ebből az egész eresztésből – , de becsúszott egy-két kevésbé karakteres is. Ezekkel sincs semmi különleges gond, de éppen miattuk nem üti felül a Conquer a Dark Agest, ott ugyanis minden egyes dalból kihozták a maximumot.

Bizonyára unalmas, hogy amint alkalom nyílik rá, méltatni kezdem Marc Rizzót, de most sem tudok elmenni szó nélkül emellett, mekkora mester a miniatűr kis fickó, tényleg óriási, ahogy nyüstöli a húrokat, és szerencsére van is tere kibontakozni. A hagyományoknak megfelelően instrumentális záró Soulfly VI végig az ő jutalomjátéka, meg lehet hallgatni, micsoda atmoszférát teremt benne. A bandára jellemzően a fejleszaggató riffeken és tüdőgyilkos ordításokon kívül persze sok egyéb finomság is akad a nótákban bizarr ütőhangszerektől elkezdve nagyon ízesen kidolgozott elszállós betétekig, és Andy Sneap is tiszta, hagyományőrző thrashes megszólalást biztosított a lemeznek. A Ross Robinson-féle zizegősjoggingos korai Soulfly soundnak jóformán írmagja sem található már itt.

A speciális kiadásra feltettek még két plusz saját nótát, ezek közül a Mypath egy elég tipikus zúzós-belassulós opusz, a Sailing On pedig a hasonló kezdés után átmegy lágyan ringatózó, bepipázott reggae-be. Ezek rendben vannak, bár nem kiemelkedőek, a korábban valami Kerrang! válogatás apropóján felvett Beautiful People feldolgozást viszont a helyükben inkább hanyagolnám, mert baromira erőltetett, nem áll jól nekik, és nem utolsósorban meg sem közelíti a Marilyn Manson-féle velejéig romlott eredetit. A digipackhoz ugyanakkor egy DVD is jár egy teljes varsói koncerttel, vagyis ha egyáltalán hajlandó vagy még 2008-ban pénzt adni zenéért, mindenképpen érdemes ezt a változatot beszerezni.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem továbbra sem hiányzik semmiféle Sepultura újjáalakulás, Max tökéletes helyen van ebben a mostani Soulflyban, és több közük is van a brazil legenda zenei örökségéhez, mint az Andreas Kisser-féle mostani Sepunak. Mindenki csinálja a maga dolgát, és ez így van rendjén.