Mindig él bennem némi egészséges szkepticizmus a tizenéves kihagyások után lemezzel előrukkoló zenekarokkal szemben. Ahol ennyi ideig nem születik semmi a műhelyben, ott ennek minden bizonnyal megvannak a maga okai: megszűnt a zenekari egység, elfogyott a mondanivaló, kiürült a fegyvertár, miegymás. Ilyen monstre szünetek után általában kérdésesnek tűnik, visszahozható-e a régi mágia, hiszen egy évtized alatt zenész és rajongó egyaránt nagyon sokat változik, és teljesen máshol tart már fejben-lélekben, mint legutóbb.
A Staind esetében ráadásul nem is nagyon számítottam már semmire. A zenekar legutóbbi albuma 2011-ben jött ki, és azóta ugyan hézagosan turnézgattak, ha épp úgy tartotta kedvük, de összességében sokkal többet hallhattunk-olvashattunk a sikeres country-szólópályát kezdett Aaron Lewis politikai megnyilvánulásairól, mint arról, mikor várható folytatás. A frontemberre Ted Nugent-szerűen markánsan trumpista és a nagy gitárhőshöz hasonlóan végletes megnyilvánulásai miatt ráadásul elég rendesen utaznak az amerikai rockoldalak, minden mondatát, kijelentését ízekre cincálva, szóval erről az oldalról sem tűnt egyszerűnek a visszatérés. Főleg, hogy fejben Aaronnál azért láthatóan nem egyszerű a helyzet, bár meggyőződésem, hogy Nuge-hoz hasonlóan sokszor ő is csak extra habverésnek, figyelemfelkeltő Blabbermouth- és Metal Injection-triggerelésnek szánja megnyilvánulásait.
Utóbbira egyébként a jelek szerint szükség is van, mert ez az új anyag egyelőre nem nagyon látszik beindulni a tengerentúlon. Az amcsiknál alapból is elég aggasztó érdektelenség övezi manapság a rockelőadók friss lemezeit, de arra azért őszintén szólva nem számítottam, hogy egy többszörös platinaszintű, arénákat megtöltő, komoly név visszatérése csak a 64. helyig képes kapaszkodni a Billboard Top 200-as listáján. Akár ez is jól mutathatja, miért nem érdemes ennyi időt kihagyni két album között: mert szertefoszlik a mítosz, a közönség továbblép, elszivárog, aki meg menet közben érkezne érdeklődőként, egy google-keresés után maximum annyit kérdez, ki ez a perverz, beteg idióta, aki halott prérifarkasok tetemeiből rak ki Trumpot dicsőítő feliratokat az Instára...
Mindez már csak azért is kár, mert a Confessions Of The Fallen kifejezetten erős visszatérés: tíz hamisítatlan Staind-dalt kapunk mindössze 35 percben, néhol kicsit több elektronikus színezéssel, mint azelőtt, de mindez nem eredményezett érdemi változást, a banda jellegzetes, melankóliával átitatott poszt-grunge/nu metal elegye a régi. Ráadásul lényegesen harapósabb, súlyosabb az album, mint amire számítottam, hiszen annak idején azért hajlamosak voltak túllírázni a dolgokat, miután az Outside meg az It's Been Awhile az ezredfordulós éra meghatározó rockslágerei közé emelkedtek. Ilyesmiről most szó sincs, már a nyitó Lowest In Me is oroszlánkörmökkel támad mélyre hangolt riffjével, azonnal ragadó refrénjével, és az elektronikusabb Was Any Of It Real?, valamint a szintén igen gitárgazdag In This Condition is hasonlóan meggyőző.
Az első lassú, a nickelbackes iskolát követő Here And Now inkább csak pihenőként érkezik a negyedik helyen, utána megint felpörög a motor a fogós gitárdallamokkal ellátott Out Of Time-nak és főleg a gyorsabb, sodróbb Cycle Of Hurtingnek köszönhetően. A Staind elsősorban Lewis elvitathatatlan dallamérzékének köszönhető érzékenysége, szívbemarkoló szomorkodása persze megmaradt, de Mike Mushok bika gitárjai ezúttal még az olyan kimértebb, lassabb témákban is a spiccen radíroznak, mint a The Fray vagy a Hate Me Too. A második ballada, a Better Days mindenképpen erősebb a Here And Now-nál, ám a záró címadó még ezt is elhomályosítja robbanó, groove-os riffjeivel és óriási refrénjével. Túlzás nélkül nagyon hallgattatja magát az album, és egészséges hosszának köszönhetően újraindítani sem esik a hallgató nehezére.
Összességében pár hangszerelési megoldást leszámítva nem hoz sok újdonságot a Staind ezen az albumon, viszont letettek az asztalra egy gyakorlatilag végig izmos, dalközpontú anyagot, ahol minimális a töltelékek száma, kiemelkedő csúcspont azonban szép számmal akad. Nem gondolnám, hogy objektíven bármi is egy erősnyolcasnál magasabb pontszámot indokolna 2023 végén a Confessions Of The Fallenre, de nálam biztos rendszeresen előkerül majd a következő időszakban ez a lemez – tényleg aligha sikerülhetett volna meggyőzőbben. Így egy szubjektív plusz felet még megszavazok nekik.
