Shock!

Végül mégsem a Seven címet választotta a Staind hetedik albumának, hanem az öndefiniáló Staindet, ám legalább az igaz, amit jó előre beharangoztak: hogy az új anyag riffelősebb, mint az előzőek. Igaz, ezt már a 2008-as lemeznél is elsütötték, aztán a végeredmény mégis az utóbbi években tőlük megszokott borongós hangulatú post-grunge lett. Egy idő után azért a vég nélküli rinyálásból is elege lehet a rajongónak, a zenekartagoknak meg pláne, így végül a friss album végre valóban élettel telibb lett, mint körülbelül a teljes Staind életmű. Komolyan meglepett a lemez, az első hallgatás alkalmával alaposan meg is vizsgáltam a CD-t, hogy valóban a Staindet kezdtem el hallgatni, mert végre nem arról szól az egész, hogy csüggedten nyöszöröghetett mindenki Aaron Lewisszal órahosszat, mert döbbenetesen szar az élet, amiből nincs kiút.

Azt persze nem lehet mondani, hogy végleg szakítottak volna a lélekboncolgatással, mert hiába riffelősebbek a dalok, helyenként megbújik Az A Hangulat, amitől őszbe csavarodik minden, és nyilvánvalóan a legtöbb dalszövegben is ki-ki azonosulhat aktuális fájdalmával. Összességében mégis azt lehet mondani erre a lemezre, hogy egy életigenlő modern metal album kimondottan súlyos riffekkel, amelyben helyenként érdekes módon visszakanyarodtak a már lassan mindenki által elfeledettt nu metalhoz is (szerencsére ízléssel). És nemcsak azért, mert a Wannabe című dalban maga Snoop Dogg rappel.

Mindez azt eredményezte, hogy talán sosem volt még ennyire szimpatikus számomra a Staind, mint most. Eddig is kedveltem őket, de az utóbbi években valahogy nem akaródzott elővenni a lemezeiket, mert az önkínzásnak is vannak bizonyos határai. Most viszont azt veszem észre, hogy amint lejár a lemez, újra és újra elindítom. Azt azért nem mondanám, hogy feltalálták a spanyolviaszt és ettől lesz visszhangos a metalvilág, viszont kifogástalanul keverték a morcos témákat az érzelmekkel, ráadásul úgy, hogy kerülték a túlzott közhelyeket, ellenben baromi ragadós refrénekkel csalogatnak magukhoz.

Szerencséjükre a nyitó Eyes Wide Open beetetős vadsága nem csak egy dal erejéig tart ki, néha egészen meglepő módon hozzák vissza a szigort. És persze még mindig megvan náluk az a bizonyos Alice In Chains hangulat, ami régen is bekúszott olykor a dalaikba (Failing), és a szenvedősebb témák (Throw It Away) sem húznak le a pokol mélyére, csak épphogy megmutatják, hogy a lábad alatt már fortyog az üst. Aztán vannak olyan dalok, amelyek ugyan szigorúnak tűnnek, ám pofoncsapás helyett ragacsos pókhálót dobnának rád (The Bottom), a refrénnél meg már együtt vergődsz a zenekarral, de mivel a világvége hangulatot száműzték, közben mégsem érzed magad kellemetlenül.

A fülbemászó refréneket rögtön imádni fogod, az egyik leghatásosabb tán a Paper Wingsben hallgató, ami rapes verzéivel és szárnyaló refrénjével ugyan rendkívül kontrasztos, de pont ettől működik ennyire hatásosan. Az egyetlen lírait a lemez végére tartogatták, a Something To Remind You akármelyik rádióban megállná a helyét akár popdalként is. Az első másodpercek után pontosan tudni fogod, merre fog haladni a szám íve, de fogalmazhatok úgy is, hogy a kiszámíthatóság feliratú zsákból húzták elő a hozzávalókat. Négy percnyi levezető búslakodás belefér így a végén.

Ahogy korábban említettem, nem ez lesz az évszázad rocklemeze, de ha kedveled a modern, húzós dalokat, és ha az a szó, hogy érzelem, nem csupán egy wikipédia jegyzetetet jelent számodra, a Staind hetedikje egészen biztosan be fog találni nálad is. Erős visszatérés, erős nyolcassal, kimondott töltelékdal nélkül.