Shock!

A massachusettsi Staind a nu metal-éra egyik legsikeresebb zenekara volt bő 6-7 évvel ezelőtt, dacára annak, hogy alapvetően mindig is kilógtak a groove-os/rappes vonalból a maguk mélyebben megdörrentett, de alapvetően melankolikus poszt-grunge muzsikájával.

Bizonyos keretek között mindig is rokonszenveztem velük, pláne annak fényében, hogy a mainstream áttörést meghozó, világszerte közel 8 millió példányban eladott Break The Cycle után is két teljesen vállalható, hangulatos albumot jelentettek meg. Azt ugyanakkor nem lehet elhallgatni, hogy a keserű, elgyötört dallamok mestere, Aaron Lewis és társai gyakorlatilag semmit sem változtattak a nyerő formulán a 2001-es lemez óta. Nem gondolnám, hogy ez tudatos, üzleti szempontokon alapuló kiszámítottság lenne náluk, sokkal inkább arról lehet szó, hogy akkoriban elértek egy olyan pontra, ahol azóta is teljesen jól és komfortosan érzik magukat. Persze sok hasonló csapat létezik a világon, szóval nincs ezzel semmi gond, pláne annak fényében, hogy a The Illusion Of Progress is megbízhatóan hozza a négyestől megszokott színvonalat. Az anyag címével ellentétben ugyanakkor még csak a fejlődés illúziójával sem találkozhatunk a friss dalokban, ez szimplán csak 13 új Staind nóta a jól ismert stílusban.

A csapat saját bevallása szerint úgy vonult stúdióba, hogy a legsúlyosabb, legriffelősebb lemezüket készítik el, aztán a rengeteg régi hangszer és felszerelés közepette végül valami egészen más irányba kanyarodtak el. Összességében tehát ez az album is sokkal inkább borongós, leállós, mintsem gitárzúzós: igazi merengős magány-zene ez sok-sok szépen kibontott harmóniamenettel, rengeteg akusztikus jellegű résszel, Aaron védjegyszerűen érzelemgazdag – bár hosszabb távon néhol azért eléggé egyforma – dallamaival. Még amikor felcsavarják a torzítókat, az is elsősorban a drámai hangulatok, a sötét, elmagányosodott lelkiállapotok még érzékletesebb lefestését szolgálja. A Staind mindig is briliáns érzékkel vegyítette a balladisztikus, rockos-metalos és köztes elemeket akár egy dalon belül is, most sincs ez másként, ráadásul búsulás és búsulás között is van különbség. A maga nemében teljesen sajátos vegyület ez az egész, más ebben a formában tényleg nem nagyon utazik ilyesmiben manapság.

Biztosan elfért volna még pár olyan lendületesebb szerzemény a lemezen, mint a nyitó This Is It, mert nem tagadom, közel egy órában, egyvégtében hallgatva nekem bizony sok itt a lassúzás, de ha külön-külön nézzük az egyes dalokat, nem nagyon lehet belekötni a végeredménybe. Az első single Believe, a kiemelkedően erős refrénű All I Want, netán a vége felé megbúvó Raining Again – Rainy Day Parade kettős bárki előtt ékesen igazolhatják, hogy a banda még ma is nagyon tud, ha akar. A szolidan gospeles női vokálokkal megerősített The Corner ugyanakkor egyértelműen túlzásnak tűnik, és ha olyan tökéletesen megfogalmazott slágert keresnél a dalok között, mint az Outside vagy az It's Been Awhile voltak annak idején, nem fogod megtalálni. Aaron kiváló, szívből jövő hangja és Mike Mushok cseppet sem tolakodó, ám roppant ízes gitárdíszítései, finomságai ugyanakkor még a kaptafára készült dalokat is képesek eladni.

A The Illusion Of Progressen a Staind negyedszerre jön elő gyakorlatilag ugyanazzal a műsorral, ami ráadásul nem is valami változatos, így 7 pontnál többet semmiképpen sem adok rá, de ha éppen egy kis melankóliára vágysz, ne is keress tovább.