Shock!

Idén novemberben lesz hat éve, hogy elhunyt Wayne Static, a Static-X egykori, égnek álló hajú frontembere. Annak a zenekarnak a frontembere, amely a 2009-es Cult Of Static című lemez után nem sokkal atomjaira robbant, olyannyira, hogy Wayne halálakor sem voltak még beszélőviszonyban a tagok. Hogy ízléses dolog-e ennyi évvel az énekes halála után új lemezt készíteni, amin gyakorlatilag felhasználták a hangját, hosszú évek óta kallódó felvételekről? Nem, egyáltalán nem, ilyen háttértörténettel kimondottan ízléstelen és hányingerkeltő. Más kérdés, hogy a másik fél erre talán csak megrántaná a vállát, hogy „valamiből élni kell", esetleg „csak a rajongóknak akartunk kedveskedni". De a zenekar alapfelállásának három hangszerese, Tony Campos basszer, Koichi Fukuda gitáros és Ken Jay dobos a saját lelkiismeretének tartozik elszámolni, nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy meghallgassuk a lemezt.

A Project Regeneration Vol. 1 (lesz Vol. 2 is ezek szerint) zenei anyaga nem mondható újnak, a triumvirátus Wayne Static után maradt befejezetlen zenei ötleteket, énektémákat rakta össze friss dalokká Ulrich Wild producer segítségével, tehát ilyen értelemben kicsit hibrid „sorlemeznek" mondható. Persze történt már ilyen a világtörténelemben, a fanatikus Static-X-rajongó meg biztos rárepül bármire, mint darázs a cukrosvízre, és ugyan én is rettentően szkeptikusan álltam a lemezhez, mondván, kizárt, hogy jó legyen, de egy-két hallgatás után már félretettem a fanyalgásomat, és igazából nem tudok mást mondani azon kívül, hogy a körülmények ellenére tényleg teljesen rendben van.

Eredetileg több vendégénekesben gondolkodott Campos, de végül annyi dalt, demót, éneksávot sikerült feltúrni, amit feltupíroztak, átdolgoztak, vagy zenét írtak a dallamok alá, hogy kizárólag az album utolsó dalában, a Dead Soulsban hallható Al Jourgensen hangja. A nagyjából háromperces indusztriális metáldalok egy jóféle időgépnek megfelelően visszarepítenek a 2000-es évek elejére, amikor magam is elég sokat pörgettem a Wisconsin Death Tripet, és elárulom, hogy egy másodpercre nem volt olyan érzésem, hogy bármelyik dalt összekínlódták volna. Az a szomorú az egészben, hogy ennek a történetnek így kellett véget érnie, és ezek a dalok a jó ég, tudja kivel (vélhetően Edsel Dope-pal, a Dope frontemberével) fognak csak megszólalni élőben.

Ha nem ismered a háttérsztorit, és csak találomra választanál egy Static X-lemezt, akár még ez is jó kiindulópont lehet, a mechanikus zakatolás a Ministry, White Zombie farvizén evezve jól elnavigál indusztriálországba, ahol a Worth Dyin For, az All These Years, a Terminator Oscillator vagy a Follow jó társaságod lesz az úton. Igazából tetszőleges dalokat emelhetnék ki, mert nincsenek igazán kiugró vagy túl lapos pillanatok, a régi (jobb) számok folyamába is tetszőlegesen beilleszthetők. Nem mondom azt sem, hogy nincs önismétlés helyenként, mert előfordul, de az lepett volna meg a legjobban, ha valami égbekiáltóan újszerűt alkottak volna a háttérmunkások.

Idén nyáron már hallhattuk volna élőben ezeket a dalokat, ami jövő augusztusra csúszik, ha az univerzum is úgy akarja. Hogy Wayne Static mit szólna ezekhez a dalokhoz, a jó ég tudja, talán az első bosszankodás után kicsit örül, hogy nem merültek feledésbe az ötletei. A millió tribute-zenekar korában tényleg nem tudom, hogy van-e értelme a zenekar ilyen formában működő létjogosultságát megkérdőjelezni, fogjuk fel ezt is annak, hogy viszik tovább a zenei örökséget, aztán azt is csak az univerzum tudja, hogy hova fog kifutni még ez a történet, ha egyáltalán van benne kifutnivaló. Addig meg tökéletes hallgatnivaló ez az album lendületes autózáshoz.