A G3 rockgitár-triumvirátus oszlopos tagja 2005-ben végre újra saját stúdióalbummal jelentkezett. Ideje volt már, hisz a legutóbbi ilyen kiadvány az 1999-es Ultra Zone volt. Utána jött a turnéállomások által ihletett, beállások alatt írt és bulikon felvett dalokat tartalmazó dupla koncertlemez, ami élő hangzásával és spontaneitásával lopta magát a szívembe. Aztán válogatás válogatás hátán, koncert- dvd-, ritkasággyűjtemények, szóval sejthető volt, hogy nagyobb lélegzetvételű dolog készül.
Bár várakozásomat felcsigázta a tavalyi koncert, óvatosságra intett a tény, hogy a Real Illusions egy fantázia-történet első része. Alapból nincs bajom a sztoris koncepcióba burkolt lemezekkel, de olvastam régebben pár novellát Steve tollából, és nem éreztem benne azt a spirituszt, ami szememben indokolttá tenne egy ilyen próbálkozást. Jobban örültem volna egy teljes zenekarral készült tökös rocklemez hírének, ahol a többiek jelenléte kordában tartja Steve csapongóan extravagáns stílusát. S bár a bőgőt az albumon is a turnén villantó bőgősfenomén Billy Sheehan kezeli, de pl. Tony MacAlpine abszolút kimaradt a felvételekből. Ezek szerint ő csak élőben tartozik a Mester sleppjéhez. Pedig jól jönne Vai mellé egy kiegyensúlyozott arc ellenpólusként.
A külcsínhez: A folytatásos rock-fabula borítója akár Anyák Napi képeslapnak is elmenne. Motívumai alapján távol-keleti porcelánvázára hajaz - csókosszájú gésalány, virág- és pilleminták, rajta az új Vai logóval, ami különben igen mutatós. Főleg a turnén vett pólómon, hehe.
Halkan szisszen a megpördülő korong, majd villámgyors virga indul, ami alá mélyen röffenő téma zakkan be. Ez a kezdő Buliding The Church, és épül is az instrumentális gitármuzsika temploma. A Steve-re igen jellemző tekergő dallamok, száz sávon harmonizáló futamok hatalmas ívet írnak le, de a dal végig megőrzi rockos alaplüktetését, díszítésként mindenféle zajt és effektust megkapunk, ami húros hangszerből kihozható. Az összes cím alatt szerepel egy pársoros szöveg, tele fura karakterekkel és egyéb agyszüleményekkel. Drake Manson kapitány és Pamposh tűnnek a főszereplőknek, de senki ne kérdezze meg, hogy miről szól a "darab".
A Dying For Your Love-ban Vai dalra is fakad - Fire Garden című lemeze óta szívesen tesz ilyesmit - és aránylag kellemes orgánuma is van. Azonban ez a vontatott, gépi zaj-loopra épülő kompozíció eléggé visszavesz a lemez lendületéből. Viszont izgalmas megfigyelni, hogy Steve milyen merészen kísérletezik énekhangjával. Az eredmény persze felemás - főleg, hogy mindig elképzelem, hogy pl. Devin Townsend mit művelne a testi szerelemmel és vallással (azaz Sex and Religion) kapcsolatos utalásokat is felmutató szöveggel.
A hármas Glorious és az utána következő K'm-Pee-Du-Wee újra instru tételek, előbbiben a fretless gitáron játszott fődallam annyira ufószerűen szól, hogy nem is hinném gitárnak, míg a fura című nóta (az egyik szereplő neve is egyben - vajon mit szed Vai?) talán a Die To Live ikertesója is lehetne.
A "bummshakashaka" kezdetű (ilyen is volt már egyszer...) Firewall újra vokális szerzemény, fúvósokkal, odarakós refrénnel, ahol motorfűrészként berreg a torzított bőgő. Mellesleg a dal tele van mindenféle digitális kütyü által manipulált hanghatással, ami eléggé be tud zavarni helyenként, mivel nem sok közük van a tökös rock and roll fogalmához. Bár a Midway Creatures sötét sci-fi hangulatához illenek a sikoltó-buggyanó hangok, de ellenpéldaként ott a Yai Yai című "izé". Oké, Vai-nak van egy mókás talk-box jellegű effektje, és ügyesen is használja. De hogy 2,5 percig azt kelljen hallgatni, hogy "ó jaj-jaj", mint egy nyugdíjasokkal teli buszjáraton? Túlzás. Elég lett volna dal eleji felvezetésként, úgy érdekes maradna.
A címéhez méltó módon őrülten virgázó Freak Show Excess-től minden "nemgitárbuzi" kiütést kapna, hiszen Vai bravúros technikai megoldásai során felvonultatja egész effekt-arzenálját, a 6. percnél jövő gitármaszturbáció pedig a biztosítékot is kivágta - még jó, hogy laptopon írtam a szöveget.
A kísérletezés a záró Under It Allban csúcsosodik ki, elég agyas szerzemény, érdekes mondanivalójú kis monológokkal tarkítva. A kezdése lehetne akár Sikth vagy Dillinger Escape Plan dal is, komolyan! Jeremy Colson szétveri a cájgot, Vai pedig igen fura hangzatokkal bomlasztja a hallgató agykérgét. Tele van extrém megoldásokkal, és hangulatváltásokkal - de minden akkord és dallammenet elsőre megismerhető. Steve Vainak a Passion And Warfare lemez óta saját stílusa van. Ez tény, még ha néha túlzásokba esik is.
Ami pedig csodaszép az albumon: az I'm Your Secrets visszafogottan suttogós éneke, nomeg a hetedik Lotus Feet. A hetes szám mindig kiemelt jelentéssel bírt a Maestro számára, és mint mindig, most is egy balladát kapunk a lemez hetedik trackjeként. Három különböző koncerten került felvételre Hollandiában, szimfonikus zenekari kísérettel. A gitár síró kisállatként tekeredik a monumentális, filmzenébe illő alapok köré - de tudvalevő, hogy Steve-nek ehhez is van érzéke. A fátyolos, vartyogós középrész utáni kitörés tényleg felemelő, no. Pontszámommal is Steve kedvenc misztikus száma lett - és jelezni méltatott, hogy ez bizony egy nehéz lemez, ami - bár odaillik a sorba - nem vett le úgy a lábamról, mint anno a frappáns Alien Love Secrets.
