Tulajdonképpen sok egyebet most sem tudok hozzáfűzni ahhoz, amit hónapokkal ezelőtt leírtam a Stone Sour három részben érkező feldolgozásalbumának első fejezetéről. A Straight Outta Burbankre összességében ugyanaz áll, mint a Meanwhile In Burbankre: Corey Taylorék a világon semmi extrát nem tettek hozzá a kiválogatott dalokhoz, viszont javarészt kifejezetten jól játsszák el a ráadásul eléggé eltérő vonalról összecsipegetett klasszikusokat. És a hű hangszeres interpretáció mellett van ehhez egy olyan óriási énekesük is, aki bármihez oda tud kanyarítani valami nüansznyi sajátos színezetet. Ennél fogva szívesen hallgatom ezt az EP-t is.
A „javarészt" kitételt azért használtam az imént, mert a minialbum pont a legkevésbé elkapott darabbal indul. A Bad Brains Sailin' Onja pontosan ugyanazért nem üt nagyot, amiért annak idején a Metallica sem tudta az istennek sem elkapni jól a Discharge-dalokat, és még a Slayernek is beletört a bicskája az I Wanna Be Your Dogba: mert hiányzik belőle az eredeti ősprimitív, zsigeri dühe, mocska, szétesett, teljesen dekadens erőszakossága. Corey persze HR-ként sem rossz, de valahogy mégsem azt kapja az ember, amit várna, még azzal együtt is túlcsiszoltnak tűnik ez a verzió, hogy a banda hallhatóan igyekezett tényleg durván megszólaltatni a nótát. Ezt leszámítva azonban nem nyúltak mellé egyik témával sem.
A Sailin' On után ráadásul pont az Iron Maiden Running Free-je következik, a Paul Di'Anno-éra egyik emblematikus darabja, ami minden túlzás nélkül marha jól áll a bandának, és abszolút hűen is nyomják az 1980-as eredetihez. A Rolling Stones Gimme Shelterjén pedig még javítani is sikerült, hiszen itt az eredeti hangzása mai füllel azért meglehetősen fapadosan hat már, ráadásul Corey egy hozzá hasonlóan hatalmas hanggal, Lzzy Hale-lel nyomja duettben Mick Jaggerék egyik legfantasztikusabb szerzeményét. Eleve imádom ezt a számot, ebben a verzióban pedig maximálisan sikerült neki igazságot szolgáltatni, az egész EP talán legjobbja ez a feldolgozás.
A Mötley Crüe Too Fast For Love-jánál kicsit tartottam attól a csapdától, amibe a Bad Brainsnél belesétáltak, jelesül, hogy egy, a maga relatíve amatőr, szarul feljátszott, ótvar hangzású módján tökéletes valamit nem tudnak majd kellően autentikusan megdörrenteni éppen emiatt. De szerencsére ennél a Sunset Strip-alapvetésnél sokkal jobban működik a dolog, mint a Sailin' Onnál, az meg kifejezetten vicces, ahogy Corey leveszi Vince Neil nyávogását, miközben a verzéket olyan erővel nyomja, amilyet a mára önmaga szánalmas paródiájává vált énekes valószínűleg a fénykorában sem lett volna képes produkálni. A legnagyobb kockázat ugyanakkor talán a Seasons In The Abyssben rejlett, vagy nem is tudom, mi erre a jó kifejezés. Viszont aggodalomra nincs ok, itt is abszolút hű az eredetihez az interpretáció: Corey még a hangszínét is igyekezett közelíteni Tom Arayáéhoz, de a helyükön vannak Dave Lombardo brutális pörgetései is (Roy Mayorga játéka eleve nagyon durván lombardós itt-ott, főleg élőben), sőt, még a váltott szóló Kerry King-féle gerjesztéseinek hűséges visszaadására is ügyeltek.
Értelmes indokot persze továbbra sem tudok mondani, miért kellene ezeket a változatokat hallgatni az eredetiek mellett vagy pláne helyett, de megerősödött bennem, amit legutóbb írtam, vagyis az, hogy a Stone Sour jó ízléssel nyúlt ehhez az egész vállalkozáshoz. A kiválogatott dalok mind tízpontosak, a hangzás jó, énekhang óriási, az az egy kevésbé ütős átirat pedig összességében belefér. Jöjjön tehát a No Sleep 'Til Burbank a Rage Against The Machine-nel meg főleg az old school Van Halennel!
Hozzászólások